A Septic Mind egy orosz duett, ahol Alexander Grigoryev gitározik és Michael Nagiev csinálja a fémzenékben szükséges egyéb feladatokat. Igaz, fémzenén itt valami nagyon nagy sűrűségű viszkózus folyékony fém-masszára kell gondolni időnként. Máskor meg kimondottan kellemes hallgatnivaló, de azt előre leszögezem, hogy életem egyik legfurcsább utazásában volt részem ezalatt a majd egy óra alatt, amíg a The True Call (amely cím a lemez első számának is a címe) szólt.
Tehát milyen lehet, mikor a drone, a dark ambient és a funeral doom műfajokat házasítjuk? Ilyen.
A lemez első tételét, a több mint 25 perces Истинный Зов-t, ami érthetőbb nyelven annyit tesz, The True Call, egy még érthetőbben Az igaz hívás, már nem is atmoszféra, hanem egyfajta sugárzás öleli át. Én személy szerint ilyen hanghatással még sosem találkoztam. Az ének, illetve acsarkodás meg – egyszerűen nem találok jobb szót erre -, mintha el lenne kocsonyásítva. A dobolás nem is dobolás, hanem valami ütemes, nagyon lassú csapkodás, de nem rossz egyébként. Aztán a gitár elindul lépcsőzgetve… Fura ez az egész dolog, amire nem feltétlenül mondanám azt, hogy zene. A hatása viszont kolosszális. Egy sokszáz fényévnyi átmérőjű csillagködöt látok magam előtt ennél a résznél, de egy jó 15 perc után furán megváltozik a dal, bejön valami elektromos gerjedés, és a gitár (szinti?) belekezd ismét egyfajta dallamozgatásba. A 25 perc végén elképedve ülök, és bámulok magam elé. Elsőre még azt sem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e.
Néha furcsán disszonáns itt ez az egész (k)rémség, meg rá van tolva az elbugyborékoltatós effekt is fokozásképpen. Feltekeri az agyamat egy hurkapálcára, aztán lehúzza róla, csomóra köti, majd felfújja karfiollá, kifordítja, összerágja, kiköpi, megtapossa.
De ez még csak az első adag.
Most jön a második szám, a Обречён Грешить, vagyis Bűnre ítélve (azt hiszem), aminek az eleje kicsit hasonlít a The Gathering Red Is A Slow Colour című dalának a kezdetére. Csak itt vagy tízszer addig tart. Három percen át tulajdonképpen normális zenét hallunk, aztán itt is kiborul a bili. Viszont teljes mértékben kihallható a vokalizálásból, hogy ember csinálja, és nem egy kopoltyús tarajos bivalyszerű csőrös gekkó. Hasonlít Nadír Vitya hangjára egyébként. Ez az a része a lemeznek, amit már én is kezdtem unni egy kicsit, viszont a vége érdekes.
Szerencsére már csak egy szám van a CD-n, így nem kell többet kínlódjak a ciril betűk beszenvedésével. Ennek címe az, hogy Планета Больна. Viszonylag jól lehet fordítani: Beteg bolygó. Ezt éreztem a legjobbnak. Itt a hörgés egy-két sora hihetetlenül beerősödik néha, de hallatszik, hogy direkt, mert ki is emelik sztereóba a monóból olyankor. A dal második fele nagyon jó, szó szerint szép.
A tökéletesen beváliumozott hangulat miatt az egész cucc olyan, mint egy lassított felvétel, de megmenti az, hogy a három szám nagyon különböző. Meg az, hogy eléggé betegesen egyedi dologról van azért szó. Amikor a gitárok gitárként működnek, akkor határozottan jól is szólnak, bár az nyilvánvaló, hogy a tiszta hangzás nem volt cél. Mégis elkülönül minden hangszer, nem válik egy nagy kásává a dolog.
A felvételek 2010-ben és 2011-ben készültek, majd a Solitude október 24-én úsztatta be az éterbe a lemezt.
Ha eddig azt javasoltam, hogy türelmesen hallgassunk zenét, hát most egyenesen az a javaslatom, hogy előtte aludjunk el, és kérjünk meg egy velünk egy háztartásban élőt, hogy közben indítsa el a háttérben a Septic Mind művészetét. Miután pontoztam, csak azután néztem meg, hogy Sick mennyit adott az előző lemezre 😀
Kíváncsi vagyok, kinek fog ez még tetszeni rajtam kívül. Gondolkoztam, hogy linkeljek-e hangot, mert mint már fentebb említettem a három tétel nagyon különböző… Mindegy… Íme:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.