A 2002 óta létező és alkotó egyszemélyes Tears Of Mankind Memoria című lemeze itt lapult a fiókomban már jópár hete. Elő-elővettem, majd visszaraktam. Phillip Skobelin – alias Phil – új, immáron harmadik nagylemeze erős fejtörést okozott: mit is lehetne írni erről, ha már mindent leírt az ex-kollega az előző lemezéről?
Nos bevallom, csak ma jutottam el a Parnyat című dalhoz, ami végül kellemes felüdülést nyújtott az amúgy teljesen sablonos és már ezeregyszer hallott doom/death témák után; az első hat szerzeményről ugyanis ennyi a vélemény: korai My Dying Bride, Anathema, Paradise Lost – hogy csak a nagyját említsem – jól bevált nyomvonalán halad Philünk, s nemhogy kitérni néha, de még oldalra sem akar nézni. Hiba. Visszatérve: aztán végre elkezdődik valami érdekesebb dolog: hősünk kikapcsolja a torzítópedált és lenyugszik. Jönnek az akusztikus témázgatások és a dallamos vokalizálás. A fent említett dal a kultikus Tenhi és a nagyszerű Kauan hangulatát idézi. Aztán a Mayatnik folytatja egy kicsit lendületesebben, de a hatás – nálam legalábbis – elmarad. A Rekviem szép szimfonikus kezdése után újra a húrok közé csap, majd a dal közepétől egy négyakkordos zongoratéma biztosítja a gyászos hangulatot. Szép. Az utolsó dalban ismét a doom/death stílusé a főszerep. Egy könnyedebb darab ez, nagyszerű érzést biztosítva a szomorkodásra, de semmi több.
Végeredményben Phil elkötelezettsége példaértékű (az említett három nagylemez előtt – 2002 és 2005 között – tizenegy demót is készített!), elhivatottsága megkérdőjelezhetetlen, ezért nem is fogom tanácsokkal ellátni, mert mint számomra kiderült, a saját útját járja. Egy apró megjegyzést mégis eszközölnék itt, remélve, hogy eljut hozzá ezen a csatornán: a stílus határain belül akarj és merj többet belemasszírozni a zenédbe, különben félő hogy földbe fog állni a Tears Of Mankind…
Doom/death fanoknak kötelező!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.