„Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.”
JANUS PANNONIUS
E híres félepigramma azért lehet a mottó helyén, mert ezt választottam.
És nem ok nélkül! Hiszen az olasz AEternal Seprium (1999-ben még Black Shadows néven növelték villanygitárjaikkal Varese város energiafelhasználását) első nagylemezét hallgatva, borítóját lapozgatva e két sor mögé bújva érzem a lényeget. Persze kissé félreértelmezve. Ugyanis csizmaország lakóinak lemeze mellé olyan borítót kreáltak, amit a teljes lemez lehallgatása mellett tudok nézegetni, sok apró részlet tereli figyelmemet a zenéről a rajzolt fantasy ihletettségű képekre. Miközben szerényen megállapítom, hogy hazánkban (is) silingányi zenekar tanítja ennél jobban, nem középiskolás fokon a heavy metált.
A dalok megszólalása átlagos, ami nálam azt jelenti, hogy nem tökéletes, de teljesen elfogadható. Ugyan a basszusgitárt néhol csak nyomokban lehet megtalálni, és a ritmusgitár is időnként bújócskát játszik, de mindig található valami, amire érdemes figyelmet fordítani.
A stílus meghatározása meglehetősen problémás. Főleg nálam. A lemez nagy része az Iron Maiden vastagon kitaposott ösvényét járja, de akad itt horogra As I Lay Dyingos dobmegoldás, Judas Priestes sikonya, Deep Purple ízű életérzés, Hammerfallos dallamok, Rhapsodys és Manowaros poweresedés, Falconeres refrén és szólórész, Megadethes és Angel Dustos riffelés, valamint Deák Billes finomkodás is. És még megannyi más érték.
Eddig egészen ígéretes, igaz?
DE!
A 2007-es első EP 3 száma és a 2010-ben kiadott 4 dalos folytatás mellé sebtében összedobtak 3 új szerzeményt és kiadták nagylemezként. Ez még nem is lenne baj, csupán egyszerű megoldás, viszont a dalok megírása között eltelt hosszú idő nem tett jót a lemez egészének. Hiszen vagy elfelejtették, hogy már felhasználták a kitalált dallamokat, vagy azt hitték, hogy az ismétlés a tudás anyja mondás mindenre igaz. Mindenesetre tévedtek. Egy idő után unalmas és bosszantó, hogy rengeteg az egy hangmagasságban való éneklés és az azt kővető nyújtás, félhang vagy éppen dupla oktávugrás. Igen, metálvilágunkban viszonylag ritka az ilyen énekhang-magasságokban történő szökellés, ám a lemezen olyan sűrűn találkozhatunk vele, mint mazsolával a műzliben. Az énekesnek kivételes hangterjedelme viszont még nem garancia a kiváló énekdallamokra, ugyanis ahhoz fantázia is szükségeltetne. Az meg sajnos csak annyi van benne, mint egész földimogyoró a már emlegetett letejezendő zacskós finomságban. A hangremegtetése meg egyenesen hasztalan és felesleges. Nem lett tőle több a tisztán kiénekelt hang.
És ha már elkezdtem a kritizálás ködében oly felelőtlenül lövöldözni megemlítem, hogy a gitárjáték sem metronóm pontosságú. Ez nem feltétlen baj, inkább koncertszerűvé teszi a dalok többségét. Viszont a hathúrosok a nagyszerű dallamokkal rendesen megkarózzák az együttes sikerességének lehetőségét. Lehet, hogy eleve érzékeny vagyok a megjegyezhető, harmonikus, folkos elemekkel megspékelt dallamokra, vagy az elmúlt években a kelleténél többet fogyasztott hörgő-morgó agresszív durvulatok tettek szépségéhessé, de a lemez ezen részét, valamint a dobtémák ötletességét csak dicsérni tudom. És a tempó sem egysíkú. Hol tépnek ezerrel, hol meg lassulnak himnikusan. És közte döngetések, galoppok tucatjait csettintik el, biztosítva a hallgatót arról, hogy érdemes nevüket megjegyezni, a korongot meg holnap is elővenni. Szerintem én így teszek majd.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.