A Szegeden működő Farcry 2003 óta létezik, de csak 2008-ban alakult ki a jelen felállást. Az arckönyv oldaluk szerint: „Nagy hangsúlyt fektetnek a komplexitásra és az érdekes ritmikai-technikai megoldásokra, de dallamosabb, progresszívebb témákat is felhasználnak.
A zenéjükben rejlő brutalitás és harmónia furcsa elegyével próbálnak reflektálni a körülöttük zajló dolgokra, benyomásokra, ettől válik zenéjük életközelivé.” Eléggé találónak érzem ezt a megfogalmazást. A tagság a klasszikus death metal csapatok által lediktált mintát követi, miszerint énekes/gitáros (Kis Tamás), gitáros (Kis János Benedek), basszer (Patkós Péter) és dob (Abonyi Attila). Az alapító tagok közül mára már csak Kis Tamás maradt.
A kezdetben inkább thrashben utazó csapat 2006-ban rögzítette első demóját, amivel a Tilos Rádió által sugárzott Gorezone Magazinhoz is eljutottak. Majd 2008-ban jött még egy három számos demó, és meg is érkeztünk a jelen felálláshoz.
A banda Black and White című száma felkerült a Metal Age Records által 10000 példányszámban kiadott válogatáslemezre is 2009-ben.
Érdekes harangozással indul a lemez. Kátai Tamás műve ez a két és fél perces intro.
Aztán, mikor bedirren a metál, a hangzás és a témák is kapásból a Fear Factoryt juttatták eszembe. Eléggé steril és gépi itt minden, de kivételesen nem zavar, mert a stílus is modern, nem pedig arról van szó, hogy egy tradi műfaj lenne megszentségtelenítve. De valahogy a tradíciók is benne vannak az anyagban, finoman, ügyesen színezve azt, vagy talán pont fordítva, azok szunnyadnak a mélyben vázként, mint amikor évszázados várfalakra építünk házat.
Technikailag – hangszeresen nem lehet az anyagba belekötni, hallatszik, hogy a tagok rendesen nekifeküdtek a hangszerüknek, nálam főleg a basszer a kimagasló, ha az ötletességet is alapul vesszük. A vokalizálás is nagyon erős, egy bombabiztos torok osztja itt a rázspolyt. Igaz, lehetne egy kicsit színesebb.
Ami zavar, hogy a gitárzajok teljesen le lettek vágva a sorok végéről időnként, ami koncepció is lehetett, viszont a hallgatás közben az én fülem legalábbis rosszul viseli azt, hogy hang – süket csönd – hang – süket csönd. Ez engem büntet, amiért én is… (a végére azonban meggyőztem magam, hogy ezt itt nem kéne figyelembe venni, mellesleg inkább csak a lemez elejére érvényes a jelenség).
A negyedik dalban kimagasló dobteljesítményt hallok, hiszen a kétlábdobos gyors „rúg-rúg-rúg-szün-rúg-rúg-rúg-szün” megoldás egy nagyon nehezen elsajátítható technika eredménye, amiért minden elismerésem!
Aztán kifinomult gitárszóló is érkezik ebből a dalból. A lendülethez mérten itt a basszus sincs agyongyúrva, gyilkos mély döndölés hallik mindössze, ami érzékelteti, hogy a bőgős Péter tisztában van a hangszere tényleges feladatával.
Az ötödik, Trapped című tételben SteveDi Giorgio stílusát idéző játék hallik a mackóról, és jól esik a fülemnek, hogy viszonylag hosszabb (1 perces) bevezető után jön csak az acsar. A technikázást ezek után ügyesen eleresztett groove-okkal oldják fel a szegediek, tehát itt sincs a progresszív lendület a hallgathatatlanságig tekerve. A befejezés meg elég furcsa 🙂 A basszus kilükteti az ember agyát. Okos!
Az, hogy a banda eszköztára és kreativitása nagyon nem beszűkült, jól bizonyítja a Reflections befejezése.
Egy jó produkciónál az ember gyakran észre sem veszi, hogy repül az idő, így hamar elérkeztem a Slavestickig, ami már a hetedik dala a lemeznek. A harmadik percében hallható melodizálás az egyik kedvencem. Totálisan magával ragadó, ugyanakkor erőteljes, és kíméletlen is. Lehetett volna hosszabb ez a rész.
Ez év március 15-én adta ki a szerb Tmina Records a Slaves of Chaost, ami számos országban elérhető fizikálisan és digitális formában egyaránt. A felvétel az olasz Math Lab stúdióban készült, a keverést és a maszert pedig Cserfalvi Zoltán végezte a Denevér stúdióban. Talán ezek a tényezők is belejátszanak abba, hogy egy világszínvonalú produkció szólal itt meg. Nem kimondottan az én zeném ez, de mivel a minőség megkérdőjelezhetetlen, le kell előtte boruljak, és a pontszám sem lehet kérdéses. Mellesleg olyan szinten késztettek a srácok engem is bólogatásra, amire már régen volt példa. Szal lehet, hogy mégis az én zeném??? :-D. Alig 40 perc a lemez, és ez így teljesen tökéletes.
Ajánlom a Káosz szolgáit Önnek, ha egy minden technikai finomsággal és valódi progresszív gondolatisággal megtűzdelt, tökéletes hangzású, nagyon kemény és feszes death metalt szeretne lefülelni. A raszta ne tévesszen meg senkit! Abonyi Attila dobmunkája nem a jamaicai langyulást idézi 🙂
Kedves Fonogram! Mikor tetszik az ilyesmit észrevenni, a sok divatos altesti végtermék helyett???
Tessék a bandát szeretni:
https://www.facebook.com/farcrymetal
Ez meg itt a Reflections:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.