A gonoszabb zenehallgatók illetve zenészek egyik kedvenc témája a funeral doom szapulása, miszerint az a tehetségtelen, fakezű zenészek műfaja, miközben a Black Sabbath vonal bombabiztos receptjeiből táplálkozó stoner-doom csapatokat felistenítik. Én ezzel pont fordítva vagyok. A sludge műfajra csak egészen ritka esetben sikerül ráéreznem, valószínűleg azért, mert nem tudom figyelmen kívül hagyni azt, hogy művelői általában a szórakoztatás sekélyesebb formáját nyújtják (bármennyire is nem ezt mutatják), ööö… nagy haverság, fű, és délies dallamok/riffek… A funeral doom bandákat viszont a súlyos sötétség köde fedi be, cserébe hatalmas atmoszférát nyújtanak, és valódi izgalmakat (legalábbis számomra). És titkon tudom ám én, hogy a sok lehúzó kritika nagy százalékban féltékenység. Egyrészt a fantáziára, és a hangulatok előállítására való ügyes érzékre, no meg arra, hogy ezek a csapatok szépen lesajnálnak mindent és mindenkit, aki egy kicsit többet foglalkozik olyan esendő és múlandó körülményekkel, mint külsőségek, színpadi pörgés, vagy amit nem tudtam még magyarra fordítani, de az angol csak annyit mond rá, hogy „mosh”… Tehát féltékenység az alkotói bátorságra is…
A szentpétervári Ea 2005 óta létezik, és ez idő alatt már négy lemezt gyártottak le. Mesénék a tagságról is, de nem tudok, mert nemhogy a Metal Archivesen nincs róluk semmi, még a CD borítón sem, és a Solitude Prod sem halmoz el infókkal minket. Valószínű, hogy a világ legelső totál szöveg nélküli lemezborítójával van dolgunk tehát (értse Ön: a belső oldalakon sincs SEMMI).
Itt az első 10 percben egy laza, finom muzsika hallik, majd a tizedik perc után egyre jobban belesüllyedünk a mélységbe, valami sötét, de gyönyörű masszába, ami szellősségével, és érzelemgazdag harmóniával valamiféle romantikus halál-hangulattal tölt fel. Egyetlen dal hallható a lemezen majd 48 perc hosszúságban. Ötletes, és lényegre törő.
Egyre fokozódik a szellősség, lágyan torzított gitárpengetés monotonizál.
A huszadik perctől pedig teljesen leáll a zene minimálra egy időre, helyet adva a szárnyaló fantáziánknak. Űrködök, galaxis, és úgy általában a hatalmas tér tárja ki szárnyát.
Fél órához közeledve ügyes szintieffektek varázsolnak el minket. No meg alatta tovább csillingel a gitár. Mikor ehhez a részhez értem, akkor ötlött fel bennem, hogy micsoda óriási befejezést lehet egy ilyen lemeznek kerekíteni. Úgyhogy nagyon bíztam benne, hogy az alkotó (alkotók?) élnek is a lehetőséggel. A gitárszóló ennél a résznél nagyon érzelemgazdagon van megtámasztva a szintivel.
A hangzás teljesen rendben van, talán a lábdobra mehetett volna még egy kis dög. A szólógitár meg hasonlóan szólal meg, mint egy-két Katatonia lemezen.
Nem szeretem a témák szételemzésével megtölteni a kritikákat, (mivel azokat majd úgyis meghallja az, aki a minimális részletezés után kíváncsi lesz rá), még akkor sem, ha a háttérinfók miatt a cikket csak így tudnám felszaporítani. Úgyhogy ez most részemről ennyi.
Az anyag ezév március 5-én jött ki a Solitude Prodnál, ami már eleve garancia a minőségre.
Mit is mondhatnék összefoglalásképpen? Nagyon közel van ez az anyag a maximális pontszámhoz, csak nálam egy-két elem egy kicsit kilóg néha. Amennyire könnyűnek hiszi a sok okostojás ezt a műfajt, annyira nem így van ez. Persze nagyon pikk-pakk össze lehet illeszteni pár akkordot, és lelassítani a tempót 50 bpmre, de attól még nem lesz funeral doom. Ha ráhörgünk, rásiratjuk a gitárt itt-ott, bizony még az sem elég. Itt más dimenziókban kell gondolkodni, az egyéni célokat kőkeményen félre kell tenni, és berendezkedni arra, hogy jó eséllyel soha nem fog rólunk cikkezni semmiféle „nagy magazin”. Az a maroknyi rajongó, akihez eljut az anyag, ellenben örökké emlékezni fog rá. Ahogyan én is.
Stílusosan nem keresek fotót a bandáról. Szerintem nem is menne…
Helyette linkelem ezt az Önök örömére:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.