Aki nem élt még át egy ukrán körutazás alkalmával partnerével szakítást, szerettének váratlan elvesztését, esetleg hirtelen jött depressziót, de szeretné megtudni, hogy milyen érzés is az, annak ajánlom beszerzésre a 2010-ben alakult Edenian bemutatkozó lemezét. A Max Molodtsov (hangszermindenes) és Samantha Sinclair (ének) által megálmodott és életre hívott muzsika ugyanis leginkább ezen földi ténykedések alkalmával ölthetnek bennünk testet. Minden szerzemény tömény fájdalom, elkeseredettség, csalódás, merengés. De ez sejthető is, ha jobban megnézzük a borítót, ami egyébként nagyon csodás kívül-belül. Nincs túlcicomázva, elbonyolítva, de mélyen megindító, és az empatikus férfitársaimat valószínűleg azonnal arra készteti, hogy melléüljön és vállát átölelve mellére hajtsa a zokogástól rázkódó fekete hajrengeteg tulajdonosának buksiját így vigasztalva meg őt.
.jpg)
A lemez felvételekor két segítség is érkezett a hörgős részek felvitelére, csakhogy meglegyen a műfaj fontos eleme, a „szépség és a szörnyeteg” vokálpárosítás. Annyiban azonban eltértek a szokott recepttől, hogy imitt-amott előfordul tiszta férfihang is, sőt narrációval is találkozunk a hosszú 54 percben. A szörnyeteg egészen hatásos is lett, amolyan Betray My Secretses, viszont a szépséget ezúttal kicsit megerőszakolták. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Samantha tehetségtelen énekesnő, mert nem az, hanem inkább arról van szó, hogy a kitartott hangoknál és különösképpen ha magas tartományban követi mindezt el, akkor bizony csak annyira tiszta, mint a friss murci.
És nem csak emiatt lettem kedvetlen a korong többszöri átpörgetése után, ugyanis zeneileg sem sikerült túl emlékezetes dalokat írniuk. Vannak ugyan jobb dalok, mint például a Thy Heavens Wept In Mourn, a Beauty Entwined, vagy éppen a Burning Horizon, de a többiben csak kisebb elemeket, foszlányokat, pillanatokat tudok életem során később hasznosítani. Túl egybemosódik az egész. De gyorsan hozzá is fűzöm gémkapocs híján egy új mondatrész elindításával, hogy nem vagyok elkötelezett, de még csak időnként vele kurválkodó híve sem a doom műfajnak. Magyarán, lehet hogy valakinek éppen ez a kiszámíthatóság, egysíkúság tetszik, ez az, amire beindul, vagy éppen megnyugszik.
Valószínűleg komoly tervei vannak a csapatnak, ugyanis a lemez felvétele után az addig minden hangszert maga használó, vagy programozó Max Molodtsov mellé négy zenésztárs is érkezett. Ha színpadon is elő szeretnék adni a művüket, akkor ez bizony ha nem is feltétlenül, de meglehetősen fontos. Ezzel talán a második album hangszeres játéka is tovább színesedhet, nem mintha problémát találtam volna a hallottaknál. Igaz ugyan, hogy a bőrök és réztányérok megbotozása helyett gépi hangokat kapunk, de komolyan mondom profin megalkotott módon szólal meg és kellő fantáziával lett összetéve. (Mondom meggyőződéssel mindezt úgy, hogy nekem az új Running Wild lemez titokzatos dobosa sem elviselhetetlen.) És ez az a rész, ahol megemlítem a számomra legkedvesebb összetevőjét a Winter Shades-nek, az pedig a zongora. Annyi nyugalom, béke és gyönyörűség árad ki belőle, hogy emiatt előkerülhet még egyes naplementén magányosan elmélázó estében a korong. De ha valaki Draconian, Saturnus, Swallow The Sun, Tristania, Sirenia vagy éppen Doom:VS rajongó (mint saját bevallása szerint az Edenian két alapító tagja), akkor tehet egy bátor lépést az együttes felé, mert elképzelhető, hogy életet lehel a deres szív sötét csarnokába.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.