A Lord of Steel június 16- án jelent meg digitális kiadásban, azaz az iTunesban, és a Manowar hivatalos internetes boltjában, a Kingdom of Steel- ben, és a Metal Hammer UK mellékleteként. A kézzelfogható CD kiadás majd csak szeptember hetedikén lesz megvehető, addig is érjük be a digitálissal.
Az albumról egy számot már halhattunk, az El Gringo-t, ami az azonos című western akciófilmhez készült. A dalról majd még később említést teszek, előbb had tegyek elmítést a borítóról. Ami hát… hogyismondjam. A megszokott kigyúrt, láncait letépő pasas helyett egy kalapácsot látunk, ami mintha valahonnan ismerős lenne: hát persze! az ’84- es Sign of the Hammeren is majdnem ugyanez a kalapács volt, csak szárnyakkal az oldalán.
Amikor beraktam a lejátszóba (vagyis amikor letöltöttem az iTunesból, és rázúztam az iPodomra, amit aztán bedugtam a dokkolóba), és elindítottam, egy olyan zúzás fogadott a The Lord of Steel személyében, ami gyakorlatilag levitte a fejemet.
Az ezután következő szám a Manowarriors amiről most meg tudom mondani, hogy a koncerteken a közönség kedvence lesz. Együtt lehet üvölteni Eric Adamsal, hogy „We fight for metal!” és „Our fight is real!”. A soron következő nóta a Born in a Grave, amiben nagy szerepet kapott a basszusgitár, mint gyakorlatilag a teljes albumon. A basszer hangját az egész számon keresztül hallhatjuk. A Youtube hozzászólásokat olvasva azt vettem észre, hogy a vélemények nagyon is megoszlanak a számmal kapcsolatban. Személy szerint nekem nagyon tetszik a szerzemény és a basszussal sincs semmi gondom.
A következő szám a Righteous Glory, ami jogos örököse a Crown and the Ringnek, vagy a Heart of Steelnek. Ezután a Touch the Sky jön, aminek felemelő refrénjét lehetetlen nem szeretni. Ha ezt végighallgattuk, megtapasztalhatjuk, hogy milyen rajta lenni a feketelistán. Ugyanis a Black List megállíthatatlan, és letépi az arcodat. Olyan zseniálisra sikeredett, hogy az valami besz*rás. De a következő nóta sem marad el, az Expendable, amit a Feláldozhatók című Stallone film ihletett, és legalább olyan jó lett, mint maga a film. Ezután jön az El Gringo, amit már hallhattunk. A szám eszméletlen jó, talán az egyetlen, amiben nem kap olyan hatalmas szerepet a basszus, mint a többi trackben. és van benne egy olyan szóló, ami legalább egy hétig nem fog kimenni a füleidből. Ha akad töltelékszám az albumon, akkor a soron következő az, ami az Annihilation. Az utolsó szám a Hail, Kill and Die, amiről bátran kijelenthetem, hogy van olyan jó, mint 1988- as Hail And Kill. Ez is a közönségkedvencek közé fog tartozni. Négy nap alatt több mint ötvenszer hallgattam meg, és még mindig nem unom. A szövegében régi Manowar számok, illetve albumok címét sorolják fel, hogy aztán az egész egy eszméletlen refrénben teljesüljön ki.
Azért jár két pont levonás, mert a basszust túlzásba vitték, és valamiért nem vagyok kibékülve/megelégedve ezzel a régi/új dobossal, Donnie Hamzikkel, lehet hogy csak azért, mert Scott Columbust nagyon szerettem, és az ő játékához mérem az új dobos játékát. Scott Columbus eszméletlenül dobolt, nehéz lenne őt túlszárnyalni. A második pontot a borító miatt vontam le. Oké, hogy ez még csak a digitális változat, de akkor is!
Mindehhez képest még nem téptem le a Manowar plakátomat, nem égettem el a lemezeimet, és nem szaggattam szét a Manowar pólómat sem. Amíg ezt írtam, egy Manowar bögréből kortyolgattam a teát, amit szintén nem törtem össze. A lemez méltó örököse az épp idén húsz éves Triumph of Steelnek, és ha nem is egy Kings of Metal, de azért le a kalappal.
És még valami: „Other bands play, Manowar kill!”
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.