A Blut Aus Nordról könnyű és nehéz is írni egyszerre, hiszen a zeneiségük szárnyaló, eredeti, egyszerre monoton és sokrétű, viszont a tagok személye egyáltalán nem boncolgatható, lévén senki nem tud róluk semmit. 2007 decemberében nyilatkozta ez a gitáros/torok Vindsval:
„Egyáltalán nem koncertezünk. Mivel az volt a döntésünk az első naptól fogva, hogy a Blut aus Nord egy arcnélküli entitás lesz, nem publikálunk semmilyen képet, és nem lépünk fel semmilyen koncerten. A Blut aus Nord sokkal lényegesebb zenei koncepció, mint a zenészek, akik alkotják. ”
Brilliáns hitvallás…
A 777 trilógia második része ez a lemez, amiről tegnap vettem észre, hogy még nincs írás a ‘forgácson. Én ezt ismertem meg előbb, és csak utána az első részt, amiről Sick írt még annak idején. A két anyag hasonló is és különböző is. Hasonlóak abban, hogy ugyanaz a kegyetlen gitárhangzás hallható mind a kettőn, néhol megszámlálhatatlanul sok sávon. Riffek helyett leginkább a kitartott hangok dominálnak, és az effektek is szépen rá vannak húzva a hangszerre. A dob eléggé gépies, igazából szerintem nem sokat tököltek vele. Statikus, élettelen. A szintetizátor ezzel szemben azon a kevés helyen, ahol feltűnik, nagyon felhúzza a zene erejét, hihetetlenül kiterjeszti azt.
Hogy mi szerethető van a Blut Aus Nord zenéjében, erre egészen eddig nem sikerült tökéletesen rájöjjek. Talán a két nagyon pozitív jelenség az ellenpontozások gyakori használata, valamint a feloldások a kakofon részek után.
Ugyebár a szabályos hangzatoktól való gyakori elrugaszkodás, a disszonancia általában csak akkor befogadható, ha ezeket a részeket előbb-utóbb egy szabályos „jóleső” harmónia követi. Hát erre érzett rá ez a háromfős társulat kiválóan. Húzni a feszültséget, ameddig csak lehet, utána kielégíteni a lelket valami csodaszép akkordmenettel. Ezzel a két pozitívumot akár össze is foglaltam.
A Blut Aus Nord muzsikája egyszerű és bonyolult, nézőpont kérdése, hogy épp melyik pillanatban melyik dominál. Képesek 6-7 percen át ugyanazt a dallammenetet variálni kisebb változtatásokkal (Epitome XII), úgy, hogy az összehatás nem unalmas – legalábbis számomra.
Más nótákban meg a totális ide-oda fortyogás, zakatolás, kattogás, szédelgés a jellemző, amit bizony elég nehéz megfejteni, de élvezni valami perverz módon mégis lehet.
A The Desanctification egy kicsit jobban tetszik, mint az első rész, pedig ott nagyobb mértékben vetették be az extrém megoldásokat. Az Epitome VIII számomra a legátütőbb darab itt, ahol teljesen jól lefigyelhető az a bizonyos két pozitívum, amit fent említettem.
Az, hogy nincs a daloknak címe ténylegesen, hát hogyismondjam, kicsit imponáló is, de tróger hozzáállást is tükrözhet azért. Van egy verzióm ugyan, hogy mit jelenthet ez az Epitome I-XIII… Mivel a szó jelentése „összegzés”, és ha hozzávesszük, hogy a trilógia harmadik részén még pont elfér belőle nyolc, talán az évszázadokat akarja jelenteni? Ezt némileg alátámaszthatják a rendkívül metaforikus szövegek is, amikbe bele lehet erőszakolni az egyes történelmi eseményeket. Viszont ezt az egészet most gyorsan tessék elfelejteni, mert nem óhajtok találgatásokból fakadó tények kiindulásául szolgálni. Követelem, hogy ha Ön ezt továbbadja, tegye hozzá, hogy ez csak egy tipp!
2011.11.11. volt a megjelenés dátuma, amin a számmisztikusok kellemesen el tudnak csámcsogni. Engem inkább az elhangzott dolgok izgatnak.
3:19-nél az Ön megkínzott lelke angyali feloldozást kap. Egy ilyen brutálisan disszonáns felvezetés után nagyon mélyen üt a feloldás. Gyönyörű:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.