Nem vagyok rá büszke, de eddigi életem során majdnem teljesen tankmentes voltam. Csak majdnem, ugyanis az általános iskolánk udvarán állt egy kibelezett harci jármű, ami kifogyhatatlan ötlettára volt a zsiványságunknak; a főiskolai tananyag megemésztése pedig elképzelhetetlen volt egy-két óra Scorch játék nélkül. (Ugye emlékeztek még az erősen pixeles harci pöttyentőkre és a napalm romantikus sercegésére!) Viszont ami az ősöreg brit heavy metal legendás csapatát illeti, ezidáig csupán az előítéleteimmel küzdött a vastalpú. És a War Nationig játszva győzhettem is, hiszen a hihetetlen gagyi zenekari logó és a szörnyen kommersz borítók gyorsabban tetették a kezemmel vissza a polcra a lemezt, mint ahogy a déli napmeleg érlelte langusztás szendvicset elfogyasztó szigetlakó tépi fel a hálózsákja villámzárát. Igen bevallom, nálam számít a külső. De csak addig, amíg a belbecs ki nem tárulkozik előttem önnön univerzumát feltárva az utolsó sejtig. (Most nem a belezős grindcore volt a mondatom levesének tésztája.) És ez történt a jelen sorokkal taglalt lemezzel is: mindent a fülnek, semmit a szemnek!
De lássuk, mit is kapunk a korong felpörgetése és a lézerfej pozicionálása után (a kibogozhatatlan áramszámlán kívül). Rögtön a legelején egy Klicsko-féle maflást a War Nation dallal. Hatalmas! A galoppok ritmusát Doogie White olyan nagyszerű dallamokkal ülte meg, hogy garantáltan egy igaz rocker sem hagyja a nyakizületeit mozdulatlanul. Az egyszerű szöveget pedig már második nekifutásra megrágcsálhatjuk annyira, hogy kánont üvölthetünk a rock egyik legnagyobb ma élő alakjával. A promó cd-hez kapott borítón ugyan nem ez a nóta van feltüntetve kezdő dalként, de ott egye meg a fene a kicsinyes kritikust, ha jobban hisz a szemének, mint a fülének!
A Song of the Dead furcsa módon igen korán, már a második számnál megtöri a gyors rock-trappolást. Príma dallamai és a refrén utáni kiállás igencsak hangulatosra sikeredett, ám még nem pörgött fel rendesen a headbanger, így korainak találom itt „az emeljük meg a korsót és szürcsöljük le a habot” típusú pihenőt.
Na de ha már így alakult, akkor gyorsan töröljük le szomszédunk kabátujjába szánk környékéről a malátamaradványt, mert a Hammer and Nails már itt dörömböl az ajtón. És micsoda lendülettel! Igen! – kiált fel a magamfajta rocker, amikor efféle heavy-himnuszt hall. Csak az Iron Maiden neve ne ugrana be minden egyes hallgatáskor, de sajnos túl hasonló a téma, nem tehetek róla.
A könnyedebb vizeken már eveztünk egy jót, térjünk is rá vissza gyorsan a Don’t Dream in the Dark segítségével. No, meg a sört sem hagyhatjuk megmelegedni előttünk a bádogpulthoz ragadva. E remek dalocska kitűnő példája az egysoros refrén – maga a számcím – ismételgetésében rejlő fantáziátlanság elhamarkodott megítéléséről. Ugyanis kitűnő érzékkel tekeredik Doogie hangja a szótagokra, mint trágyagiliszta fel nem fűzött vége a horgon lévőre.
A Grace of God felgyorsít minket a középtempóra és felvesz egy szomorkás, merengő hangulatot, amibe Mick Tucker és Cliff Evans gitárjai csepegtetik pipettával a könnyet, Chris Dale basszusa pedig a jól bevált paso doble ritmusával keni szét az arcunkon. Nehogymá’ kimutassuk az érzéseinket, hé!
A korong felén ezzel túl is vagyunk, eddig egy pillanatnyi csalódást sem érezhetünk. Nem hiába a rutinos rockerek nem tudnak hibázni. Viszont a hatodikként hallható Dreamer akusztikus pettyegetése és túlzott líraizálása nekem egy kicsit sablonos (a gitárszóló kivételével, mert az nagyon eltalált). Nem mondom, hogy továbbtekerésre késztet, de semmi újat nem hoz. Szimplán csak szép. Sokat hallott, de szép.
Ki mit tippel, milyen tempót kapunk olyan számcímhez, mint a soron következő Justice for All? Úgy van, nem volt nehéz kitalálni, gyors, pattogós, ahol a duplázó sem hagyja el magát, Steve Hopgood gondoskodik a koptatásukról. Maga a dal kicsit lapos, üres; de nem baj, nem kell minden kanál madártejben habnak is lenni.
Talán már feltűnt, hogy nem található e lemezen két gyors tétel egymás után. Mondom ezt azért, mert ha valaki most újabb pörgést várna, akkor csalódni fog. Viszont a Wings of Heaven nem csalódásokozásra megírt nóta, de nem ám! Nálam ez a menetelés, trappolás, bólogatás kitűnő lehetőséget ad a sörbüfi előállítására. De a bármi máséra is.
A State of the Union egy meglehetősen gyors rutinrock, valahonnan a nyolcvanas évek elején félretett kissámli fiókjából. A szóló megint felhozza, megmenti a dalt; hiába no, vevő vagyok a klisékre, szeretem, amikor két gitár kérdezz-feleleket játszik.
Az albumot záró Hard Road pedig nem is lehet más, mint egy középtempós, instrumentális szólózgatás két témára. Noha nem kiemelkedő a vetélytársai közül, príma lecsengést ad a lemeznek, kedve lesz az embernek ismét a lejátszó play gombjának taperálásához. És rájöttem, hogy mi váltja ki ezt a kellemesen bizsergető érzést. Mivel csak hangszerek hallatják a hangjukat majd’ négy percig, a fülkürtő már erősebben vágyik Doogie igencsak szerethető orgánumára, mint az ifjú ara a menyasszonytánc végére. Ne gondolkozzunk hát sokat, engedjünk a csábításnak és lökjük be újra azt a War Nationt!
A kezemben tartott korong viszont ezzel még nem ért véget, ugyanis három bónuszt is tartalmaz. Az első, a War Machine koncertfelvétele meglepően jó minőségben, a második a Feast Of The Devil szintén koncerten felvett formában, viszont sokkal gyengébb hangzással. Az utolsó ajándékdal pedig egy 1984-es szerzemény, a Wasting My Life Away akusztikus verziója. Csak egyszerűen ennyit írok róla: csodálatos!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.