Amikor 1970. márciusában a Pink Floyd bevonult az Abbey Roadon székelő stúdióba, hogy rögzítse ötödik lemezét, már olyan albumokat jelentetett meg, mint a ’67-es The Piper at the Gates of Dawn, az A Saucerful of Secrets ’68-ból, a More filmzenealbum és az Ummagumma ’69-ből (tessék észrevenni, hogy micsoda sebességgel dolgoztak annak idején az együttesek – pedig nem volt digitális technika, mindent meg kellett valósítani az analóg módszerekkel). Egyik album sem hozta meg a várt átütést, bár fokozatosan ismertebbé vált általuk a cambridge-i négyes (az A Saucerful… esetében ötös).
Az ezen cikk tárgyát képező lemez után következő Meddle volt az, amit végülis a dobbantónak tart a szakma, és a számadatok is ezt támasztják alá. Azután csinálta meg Adrian Maben francia filmrendező a Live at Pompeii koncertfilmet az amfiteátrumban (közönség nélkül, inkább egy nagy próbának tekinthető). Pont jó volt a Meddle ahhoz, hogy a publikum kiéhezve várja a The Dark Side of the Moont, ami szupersztárokat csinált belőlük.
Még a lemez megjelenése előtt kaotikus körülmények között 1970. júniusában a nyitó 24 perces szvitt be lett mutatva a bathi Blues és Progresszív Zenei Fesztiválon egy somerseti városkában. Igazából a fesztiválszervezés még gyerekcipőben járt ezekben az időkben így volt lehetséges, hogy az eredetileg negyed tizenegyre kiírt fellépés hajnalra realizálódott.
Nick Mason meséli:
„…A műsorfüzetben feltüntetett figyelmeztetés, miszerint „A kezdési időpontok változtatásának jogát fenntartjuk”, csupán finomabb megfogalmazása volt a „Minden rendezvény legalább egy fél nappal később kezdődik” mondatnak. […]
John Aldiss, a kórus karnagya remekül dirigálta az énekeseket és a zenekart, és végül mindnyájan túléltük a koncertet, annak ellenére, hogy valamelyik tivornyázó cimbora egy korsó sört öntött a tubába…”
A szvitt tulajdonképpen néhány próbán állt össze, és az sem tiszta már, hogy eredetileg is ilyen hosszú volt-e vagy csak a lavinaeffektus duzzasztotta fel. Lényegtelen is, mivel a végeredmény magáért beszél. A módszer kiegészült azzal, hogy pár koncerten előadta a zenekar a dal egy-két részletét, majd miután ennek ellenére sem tudták teljesen gatyába rázni, átadták Ron Geesinnek, hogy próbálja meg kórus és zenekari elemekkel feljavítani.
Az Atom Heart Mother Suite darabban rengeteg effekt, hangszer és kórus lelhető fel, aminek hallgatásakor muszáj figyelembe venni, hogy milyen módszerekkel készültek annak idején a hangfelvételek. Először is ugyebár mindent hangszer által keltett hangot vagy éneket valós idejű effektezéssel kellett ellátni, mert nem voltak utólagos digitális megoldások. Másrészt a hangokat magnószalagokra rögzítették, a mai számítógépes módszerrel ellentétben. Ma annyi a dolga a stúdiós kollégáknak, hogy a keverőprogramokban egymás fölé pakolt sávokat tilitolizzák, viszont ez a hetvenes években azt jelentette, hogy a szalagokat tekergették ide-oda, és pakolászták halmokba a fizikai valóságban. Ha elkallódott egy cetli, az egyenlő volt a katasztrófával egy ilyen hangszerarzenált felhasználó zenénél, mint ez. Ron Geesinnek megvolt a kellő precizitása és az igénye arra a Pink Floyd tagokkal ellentétben, hogy ezekre a részletekre odafigyeljen, viszont a személyének egy másik érdekessége, hogy a hangok előállításánál nem ragaszkodott a szabályokhoz. Előszeretettel hajtotta meg, vagy kapcsolta össze a hangszereket és a hangrögzítő apparátust a használati utasítással ellentmondó sorrendben.
A magnószalagok összeillesztése nagyfokú szakértelmet igényelt, amihez Ron szintén kellően fegyelmezettnek bizonyult. Ma mit tesz a hangmérnök? Adott egy sáv, aminek a végén van egy reccsenés. Ha az ütemmutató megengedi, egyszerűen ráhúzza a következő sávot, vagy „lefédeli”, majd az űrt „bekopipészteli”. Annak idején mindent újra kellett venni, vagy fáradtságos módszerrel másolatot készíteni a szalag azon részéről, ami hiányzott.
Viszont Ron Geesin minden tökéletessége ellenére is akadtak problémák a stúdióban. 
Például amikor az általa készre írt zenei részeket kellett feljátszatni profi komolyzenészekkel. Ők ugyanis Ront rockzenésznek tekintették, és méltóságon alulinak érezték azt, hogy ő dirigáljon nekik. Ahol csak lehet akadályozták a munkát, és pukkasztó beszólásaikkal igyekeztek kifejezésre juttatni ellenérzéseiket. A másik probléma az volt, hogy az EMI kijelentette, hogy az újonnan bevezetésre került szalagoknál tilos vágni, mert aggódtak a ragasztások minősége miatt. Ez ugyan már meg is oldotta a vágással kapcsolatos problémákat, viszont azt vonta maga után, hogy az egész 24 perces dalt egyben el kellett játszani annak a zenésznek, aki épp soron következett. Ez iszonyatos nyomás, hiszen ha a 22-ik percben csúszott be egy hiba, elölről kellett kezdeni az egészet. A lemez éppen ezért korántsem tökéletes zenetechnikailag, ráadásul egyszerű is, így sokan hajlamosak (no persze csakis a „vájtfülű” sznobok közül valók) igénytelennek bélyegezni. Ezen természetesen erélyesen nevetni kell, és nem is reagálni rá…
A lemez címére a bandának semmiféle ötlete nem volt, mindaddig, amíg egy újságcikkben azt nem olvasták, hogy egy éppen szülő anya szívritmus szabályzót kapott. Így lett az végülis Atom Heart Mother – atomszívű anya.
A borítóval kapcsolatban érzékelhető, hogy annak idején még nem volt annyira szabad világ, mint ma, vagy akár már húsz éve is, amikor a Cannibal Corpse már a zombipornó témát némi ellenállással szembeszegülve ugyan, de tulajdonképpen használhatta. Mikor az egyik EMI igazgató meglátta a tervet, dühös kirohanásában fejtette ki Storm Thorgersonnak a grafikai tervezőnek, hogy „Maga megőrült? Tönkre akarja tenni a kiadót?”
De a terv végülis átment és 1970. október 10-én megjelenhetett a lemez, ami nemsokára elérte az arany státuszt, valamint a Billboard listán az 55-ik helyre volt jó. Hangmérnök Peter Bown és Alan Parsons volt, a nagyzenekari részeket az Abbey Road Session Pops Orchestra játszotta fel és Ron Geesin szerezte. A rezeseket a Philip Jones Brass Ensemble segítségével rögzítették, az énekeseket pedig John Alldis vezette.
Azon gondolkodtam, hogy az ajánlóm elé, vagy után tegyem be a zenekar tagjainak saját, mai véleményét a műről. Legyen itt inkább:
„Az Atom Heart Mother – úgy gondolom – nagyon jó, főleg arra, hogy kidobják a szemétbe és soha többé senki se hallgassa meg! […] Eléggé dagályos, igazán semmiről sem szól.” – Roger Waters
„Mindig arra vártunk, hogy a másiknak eszébe jusson valami.” – David Gilmour
Blablabla… Elhiszem, hogy ők így gondolják, de nem érdekel.
Merthogy egy hihetetlen hangulatos utazásban lesz része annak, aki ezt az anyagot meghallgatja. Egy másik kor üzenete ez a mai idegesítő, rohanó világunk számára. Szórakoztató is egyben, nyugtatja is a lelket, elmélyülésre is kiváló, de én el tudom képzelni sörözés mellé is, bár inkább a lemez B oldalát, mert az Atom Heart Mother Suite nagyon dinamikus, tehát halk és hangos részek váltogatják egymást. Igazi analóg csemege, egy örökzöld, kimondottan igényes zenehallgatóknak. Angolsága ellenére sosem éreztem modoroskodó sznobságnak, mint ahogy a The Wallt kivéve egyetlen Pink Floyd anyagot sem.
Itt az egész lemez a YouTubeon:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.