A német Lunar Aurora nem egy ma született társulat. Igazából ők is egy üres lyuk nekem, mivel már kilenc lemezük van, ennek ellenére csak a 210-ik Hangpróba alkalmával sikerült megismernem kedves személyüket és elvarázsolódnom általuk. Természetesen ezt is Pistike ajánlotta.
Jófajta black metal kondához méltan csupán két tag alkot itten (tudom, hogy a két fő kevés egy kondához, de az ilyen bugyogósan morózus muzsikáról mindig a kedvenc állataim, a disznók jutnak eszembe), és ennek megfelelően túlságosan nagy meglepetések sem érnek minket, szimplán csak a mágia légköre fogja az agyunkat kitágítani a negyedik térbeli dimenzió irányába.
Pár kolléga a HP körben túlzottan erősnek érezte a dörzspapír hatást az anyagon, ami igazából nagyon jó meglátás, ha vizuális síkra próbálnám áthelyezni, olyan érzés ezt a lemezt hallgatni (és ez akkor most a tapintással is össze fog függni), minhta meztelen vállal egy kőporos falnak dőlve haladnánk előre. Rövid távon lehet, hogy vicces, de tizenöt centi után már legalábbis fájni fog.
Most jön a csavar!
Képzeljük el, hogy mazók vagyunk, vagy Hanniban Lecter tört szét az orrunk előtt valami pszichotikus szert tartalmazó ampullát, hogy aztán a szerencsétlen áldozatához hasonlóan, aki a filmben parancsra lenyúza az arcát, majd megeti a kutyával, valahogy bántsuk magunkat.
Érti Ön? Nem? Nem baj, eleve hülyeség volt…
Az a baj, hogy egy kicsit elkapott a gépszíj, és túlzásokba bocsátkoztam, hiszen nem a lengyel tesóknál mostanában nagy divatnak örvendő habverővel bélfőzeléket kotyvasztó elmebajos „brutal death metal” műfaj ez itt…, neeem… Black alapú zenéről van szó, ahol a megbotránkoztatás és sokkolás helyett inkább a minden mindegy hangulat uralkodik el, afféle tojok rá, hogy mit szólsz a produktumhoz. A death hívők most persze joggal ellenkezhetnének, hogy dehát az ő kedvenceiket sem érdekli a média-támogatottság, de az mégiscsak egy olyan zene, ahol legalábbis a technika megkövetelt. Mint az közismert a black metalban az sem.
A black metal akkor jó, ha ösztönös. A Lunar Aurora zenéje pedig nagyon az, és azt kell mondjam, a maga nemében szép is. Nem is kicsit. Bőven a lelkünk mélyéig ható okos harmóniamenetek hullámoznak hosszan, hogy legyen időnk kellemesen kóstolgatni minden zöngét. Ahol nincsenek bonyolult zenei megoldások, ott a szintetizátor általában megemeli az összhatást. A Hoagascht-on ügyesen beágyazott szönyegezést hallhatunk, és itt-ott ravaszul beúszik egy-két varia is.
Mielőtt valaki beírná oda alulra, hogy nade szerkesztőkém, mostanában sokat kritizálod az egyhangú hörgést, ezt akkor miért nem húzod le, azoknak annyi a válaszom, hogy azért, mert ez tetszik. Alapból erősen károgás párti vagyok a hörgéssel szemben, tehát egy cseppet sem zavar, ha egy zenében végig csak blackes varnyogás díszeleg.
Kiemelkedő pillanat? Ugyan már! Ez az egész egy nagyon jól megcsinált ötvenegy perc, ezt tök felesleges szétszedni számokra. Ha mégis kedvencet kéne választani, akkor a harmadik Sterna lenne az.
2012 március 2-án adott életet (?) a lemeznek a Cold Dimensions, hogy a magamfajta beteges álmodozó erre térjen nyugovóra. Önnek is szól az anyag, ha szeretné megkóstolni a mérgező levegőt a régmúlt Germániájában, és együtt üvöltene a vérfarkasokkal. Én sietve nekiesek a régebbi anyagaiknak, remélem ugyanez a gnóm világ vár rám azoknál is. A fél pont büntetőt az időnként (nagyon ritkán) észlelhető pár üresjárat miatt kapja. Jobb pillanatomban ez lehet nem számítana.
Úgy jártam, mint a Valborg Barbarianjával. Arra a HP-n 8-at adtam, majd beérett az év lemezévé. Erre pár hete 8,5-öt böktem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.