Nem, nem hülyültem meg, hogy elvállaltam ezt a lemezt, de bevallom kérdéseim támadtak azóta magam felé… Nem is azért volt, hogy fogyasszam a promós anyagok sorát. Egész egyszerűen tényleg hallottam valamit ebben az anyagban, ami miatt szükségem volt rá. Ausztráliából (Melbourne) kaptuk a CD-t, egyenesen a héttagú bandától.
Próbálok erősen koncentrálni, hogy mire hasonlít ez az eszement hangorkán, ami kihallatszik a hangszórókból. Korai hardcore bandák totális minden mindegy hanghordozása keveredik valami olyasmivel, amit Mike Pattontól szokhattunk meg ezidáig. De néha a Korn is eszembe jutott, mely banda első öt lemezét a legjobb metálzenei élményeim közé kell soroljak. Sőt! Alice In Chainsre és Pearl Jamre emlékeztető grunge lazulások is előjöttek, amiket aztán nagyon gyorsan elnyomott egy hirtelen jött szirén-vokál. Hihetetlen lemez. A grunge-ot sokan hajlamosak a stonerrel egy kalap alá venni, ami nagy hiba, bármennyire is rokon valamelyest a két műfaj. A grunge-ot tudom üdvözölni, de amint stoner elemeket érzek valahol, erős pontszámvesztés szokott következni. Ezen az anyagon nem hallok stonert.
Képtelen vagyok a hangzást megítélni, mivel jó is meg furcsa is. Néha recseg, illetve egy kicsit túlvezérelt, de azért jó is. Profi hangrögzítéssel van dolgunk, az egyszer biztos. Inkább az arányok a rendhagyóak néha. Valahogy furcsa egy metál jellegű zenében, hogy ennyire háttérben legyen a gitár, és ennyire elöl az ének – dob kettős.
Érzek egyedi ízt ebben a zenében, de annyit azért nem, amennyit ki lehetne aknázni. Inkább kiszámíthatatlannak, és riasztónak mondanám, hiszen új, definiáló műfaji elemeket nem fedeztem fel (vannak fura párosítások, de nem azok dominálnak). A meglévőkkel játszanak nagyon ügyesen az ausztrálok.
A lemez elég hosszú, de a dalok nem. Zenei élmény helyett sokkal inkább valami beteges előadás képe él bennem az album végighallgatása után. Az idegtépó rikácsolás, és a jól megírt énektémák váltogatása a leginkább erőssége a Dropbunnynak. Nagyon fontos, hogy mikor éri az embert az impaktum, mivel meg fogja határozni a további sorsát, egyfelől a vitrinbe is kerülhet, de a kukába is. Nálam szerencséje volt, mert eléggé lelazult voltam hozzá, így a következő hallgatást már igényeltem (vagy az anyag ette be magát a fejembe, széteregetve a koalamérget).
Elég nehéz lenne egyéni tejlesítményekre szétbontani a produktumot. Az ének eléggé jól megtervezett, a dob hozza a kőkemény groove-okat, a basszer és a gitár néha szorgalmasan összejátszik, majd egy másik pillanatban vége a cinkosságnak, és kettéválik a torzulás. Amikor John Barrymore basszer nem a gitár alá zombít, akkor jópofa technikákkal vezet elő izgalmas részeket. Előfordulnak akusztikus részek is itt-ott.
A meglehetősen igényes CD könyvecske jóvoltából tudom, hogy megszólal időnként nagybőgő, hegedű és szitár is. Sőt, a hangszerek felsorolásánál szerepelnek autóalkatrészek, akvárium, fűrészelés…
A dobos, Frasher kivételével a hét tag mindegyikéhez három – négy – öt „hangszer” is oda van írva. Egyébként Frasher csak a dalok felében dobol, a többi dobtémát Anthony „Goomby” Goulemas ütötte fel.
A szerzői kiadású cucc a Woodstock Studios-ban lett rögzítve Cameron Trewin, Chad Bronley és Simon Aarons hangmérnökösködésével. A maszterért pedig egészen New Yorkig mentek, nevezetesen a Sterling Stúdióba. Egyébként meg a korongon helyet kapott egy bűn rossz videójáték is… :-S Meg van egy Photos könyvtár, ami tök üres(nek tűnik). Még próbálkozom a megnyitásával.
Összefoglalva ez egy nagyon furcsa lemez számomra, mivel elég vékony határmezsgyét lőttek be a katasztrófálisan rossz és zseniálisan kitűnő zeneiség közé, viszont nem én lennék az első, aki szerint ez a határvonal nem is biztos, hogy létezik. Ezt figyelembe véve tehát (és azt, hogy folyamatosan visszahívogat és meghallgattatja magát velem a kis rohadék), nem kétséges, hogy magas pontszámot fogok adni.
Kösz, féleszű banda! Nagyon megleptek Önök engemet!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.