Egy tíz éve alakult francia extrém metal bandával van dolgunk. A klasszikus, két gitáros felállásban pusztítanak. Extrém progmetálnak titulálja őket a Metal Archives, de szerintem ez egy szimplán jó death metal csapat, és merik máshogy csinálni egy kicsit. Gondolom már tudják Önök, illetve a könyökükön jön ki, hogy hogy mennyire nem szeretem használni a progresszív jelzőt, vagy csak ritka esetben, amikor tényleg illdomos lenne (persze szerintem). A dobos Nicolas Millot lehet ismerős az olvasónak a Malevolentia soraiból, amely banda szinfo-black metalban utazik, és eddig két lemezzel büszkélkedhetnek.
A Deterministic Nonperiodic Flow a banda harmadik csapása, ezen kívül a diszkográfiájukat egy demó és két split anyag jelenti, egy 2003-ból a Punishmenttel, majd pedig 2009-ből a Zubrowska és Klone nevű csapatokkal.
Vészjósló intro…
Majd bedirren az elején a gyűlölethörrentés. Kicsit túlvezérelt, bár a Nadirnál ez nem zavart, így itt sem annyira.
A legelején még nem volt annyira érezhető a kísérletező kedv, de nemsokára meglepetések sorozata következett…
Okosan megtervezett basszustémák bukkannak ki néhol a gitárok reszelése alól, és nem fukarkadtak az elszállósabb témákkal sem. A gitárszólók eléggé varázslatosak. Egy-két helyen ügyes szintieffektek színesítenek, valamint a gitárok is szerteágaznak, nem fullasztva bele minket a death riffelésbe. Mi az, hogy! A Legacy of Supremacy második felével alaposan megleptek. Lassulás. Mondom, a megszokott. Hosszabb. Hohóóó! Nem félnek elnyújtani. Aztán szintik zöngenek alulról. Okos, és tiszteletre méltó! Nagyon nem egy dimenzióban gondolkodik a csapat. Ezt megfejelve azzal, hogy a következő tétel, a Reverse Engineering szintén lassan indul. Majd átmegy egy masszív döngölésbe. Nagy ötletek ezek, kérem! A dal második felében meg egy egészen klasszikus, játékos már-már heavy metalra jellemző szóló csendül fel, miközben a harapós alap megmarad.
A Random Ascension monoton gitárriffelése a végére végképp belopta magát a bakancsokkal megtaposott, ragadozók rágta, sárba hajított szívembe.
A hangzás eléggé jól be lett lőve, ügyeltek rá a stúdióban, hogy a hangszerek zenéljenek, és ne a technika. Talán a torok egy kicsit hangosabb a kelleténél, de mivel elég sok mondanivalója van az úrnak, így ez igazából elfogadható így (az egyik gitáros, Alex S. a szövegíró).
A Dark Wizards Studioban végezték a munkálatokat, Francesko Ugarte volt a hangmérnök. Az ipari és szintetizátor-effekteket Hicham H. a második gitár feljátszását Nicolas Coudert ügyezte. A találóan megszerkesztett borító szintén Hicham H. műve.
Egy tisztességesen összepasszintott, néhol lebegős-kísérletezős death metal anyag ez, a műfaj hívei nem fogják sajnálni a rá áldozott korpát. A 9,5 vagy 10 pontot gyanítottam végeredménynek, de az alacsonyabb érték valószínű, hogy csak a death metal műfaj lassú kifulladása miatt lehet (ezt természetesen csak én érzem, ne higgyék, hogy nem vagyok meggyőzhető). Aztán mivel kiderült, hogy az eléggé mérvadó elektronikát nem zenekartag csinálta, sikerült döntenem.
A kiadó oldala rém rossz, mert ugye muszáj flash animációval dolgozni, aminek következtében a „bands” menüpont nem működik. Bezzeg automatikusan induló zenelejátszót sikerült az aljára tenni, hogy kiugorjon a szívem (kőbaltával klopfolt), ha épp a fejemen vannak a membránok, és pont valami meditatív keleti dallamokat hallgatnék. Azért a Facebook oldalukon sikerült megerősítést nyerni aziránt, hogy tényleg náluk van a 7th Nemesis. Ezév február 15-én lett a lemezborító feltöltve a „Releases” mappájukba… Ez most akkor a hivatalos megjelenés dátuma???
Gagyi…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.