Céltudatosság. Ez az első szó, ami a rendkívül fiatal Thristana együttessel kapcsolatban tört elő naposcsibe módjára elmém keltetőjéből. Nem titkolt vágyuk, hogy szeretnének a nemzetközi szimfonikus metálvilág folyton változó porondján minél nagyobb teret kapni és ehhez minden erejükkel küzdenek is. Ez becsülendő! Közösségi oldalukon annyi angol nyelvű bejegyzést tettek közzé, hogy a magamfajta ábrándos lelkű falusi magyar hajlamos azt gondolni, hogy itthon nekik nem is fontos a rajongótábor. De ez nyilván nem így van. Biztosan nem tévedésből kérték fel oldalunkat a bemutatkozó kislemezük közzétételére…
A majd’ 16 perces lemezt a címadó nóta nyitja, ami egyben a leghosszabb is. Az intro Nevergreen ízű korai Nightwish keverék, torzított hangú férfi narrációval. Ezután, amikor egy ötletes riffel elindul a dal és egyesével csatlakozik a gitárhoz a ritmus és a dob, két kis hibát vélek felfedezni.
Elsőnek az ütős játékán, az ugyanis pontatlan, késik, valamint azt, hogy a riff túljátszott, felénél kezdődhetett volna már a verse. Viszont amikor Anna megzengeti toroklebenyét már könnyű pilleként hull alá bennem a kezdés botladozása. A gitárok ugyan inkább zörögnek, mintsem sírnak; döngnek, mint inkább döngölnek, de amíg a zongora át nem veszi az irányítást nem zavarnak nagyon. A dal változatos, csakúgy hangulatra, mint ritmusra. Viszont az átkötések sok helyen nem kellően kidolgozottak, további dagasztásra szorulnak. A kiállás előtti kaotikus résznél éreztem először azt, hogy mekkora lehetőségek vannak még a zenében, például egy sokkal nagyobb dobfelszereléssel. Magamban szinte hallom, ahogy Tibor (vagy a leendő „fapálcákkal-csapkodó”) párban váltogatja a cineket. A kórus és a vokál a helyén van, nincs túlhangsúlyozva, de kellően hivalkodó.
A Devotion for Dreams olyan borzongós hangulattal nyit, mintha egy norvég farvágás utáni pusztaságon íródott volna kék kockás ingben. A dal azonban új csírát hajt, majd progresszív és zaklatott lépésekkel jut el a kiteljesedett refrénig. A dallam ugyan ismerős, de nem tudom megmondani, hogy honnan, viszont csodaszép! Ritmikai bizonytalanságok e számban is akadnak, de mondhatnánk, hogy ettől élethűbbé, koncertszerűbbé válik. Én nem teszem, mert ha odafigyelek rá, akkor zavar. Viszont ha csak szól, mondjuk vezetés közben, akkor fel sem tűnik.
Az Our Never Ending Story zongorával kísért éneklős kezdete (vonósokat utánzó szintiszőnyeggel és lágy vokállal) rögtön meggyőzött arról, hogy Anna bizony önmagában is megállja a helyét. Bátran énekel finoman remegtetett hangjával. (Talán néha túl is remegteti.) A plafonmagas hangoknál kissé orrhangra vált, de nem kell megijedni, ez Simone Simonsnál is szexepillé vált. Gyakorlatilag a zongora (kedvenc hangszerem) és az ő szólamai varázsának kettőse e tétel. A végén kicsit megdörrenhettek volna a gitárok, csak finoman, a háttérből. De nem ezekkel a beállításokkal, mert bizony a lemez gyenge pontja a hathúrosok hangzása. De erre már tettem megjeztést.
Amíg Ön e sorokat olvassa, addig a Thristana szorgos kezei valószínűleg már fonják is egybe a körülöttük dúsan lengedező kósza dallamfonalakat, hogy jövőre egy sokakat befedő szimfonikus takaróval lepjék meg a fagyos lelkű világot. Vagy ha még nem, hát remélem, hogy hamarosan előveszik a szabásmintát. Én várok rá…
Céltudatosan…
Thristana:
Király Anna: ének
Biró István: billentyűk
Szabó „Hümér” László: gitár
Maródi László: gitár (vendég)
Vajda Tibor: dobok (vendég)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.