Fura, hogy hazánkból olyan energiával teli banda toppanjon ki, mint az Octahed. Jómagam sosem találkoztam velük, viszont meg kell mondjam, kellemes csalódás volt az új anyaguk, a Circum Polaris, annak ellenére, hogy még mindig nem vagyok elájulva úgy általában ettől a kicsit absztrakt/avant-garde féle progresszív metaltól.
A 2010-ben alakult fővárosi együttes 6 fiatalember közreműködésének köszönhetően jött létre. Ha jól tudom, korábban The Wheelchair Werewolf néven munkálkodtak már, de azt hiszem, ez a mostani próbálkozás telitalálat lett.
Ahogy felcsendültek az első másodpercek az albumból, megmagyarázhatatlan nyugalom szállt meg. Pár másodperccel később rájöttem, miért; a fiúk ügyesen – legalábbis én úgy hallom, hogy vagy azt, vagy nagyon hasonló dolgot – a naprendszerünk bolygóinak hangját csempészték bele az átvezető számokba, illetve magába az introba is. Néhol hasonló hatások felbukkannak a dalok között is ugyan, de itt annyira nem érezhető az a mindent átjáró hideg, amit csak az űr hangjai tudnak materializálni ebbe a világba. Talán a miskolci Karst zenéje még ilyen egyedi, és szerencsére ez a két zenekar sikeresen egymásra is talált, ugyanis hamarosan közös split-et dobnak ki, melyre a Breach című új nótájuk kerül majd fel. Addig azonban nézzük, miből is áll ez a mostani anyag.
A kissé merev jegességet sugalló Tres I után egy meglehetősen megfejelős nóta, a The Jackal Throne indul útjára. Végig hallható, hogy a srácok igazi profik, rengeteg törés- és ritmusváltás figyelhető meg már az első egy percben is, ez pedig nekem kifejezetten tetszett. Hörgés és üvöltés váltakozik vokál fronton, a dob- és gitárjáték komplex és összeszedett harmonikus együttese teszik megfelelően hangzatossá és nyomatékossá a megszólalást. Van, ahol a már-már jazzbe áthajló felpendülések hallhatóak gitár terén, ám hamar visszatér az egész egy jól működő katarzisba. Van, ahol már a hajnak állós őrületet súrolja a pengetősök játéka, például a Without Summit-ban, ám mindez rémesen jól hangzik együtt a dobbal és énekkel.
Az Element már egy lágyabb vonalát mutatja meg ennek a stílusnak, a kemény indítás ellenére is. Papliczky Péter hangja nagyon szépen szól, rendkívül dallamos hangokat is meg tud szólaltatni, ha akar, és ez pozitívum amellett, hogy a károgós-hörgős-üvöltözős vonal is nagyon megy neki. Néhol már egészen God is an Astronaut, és egy elvetemültebb black metal keveréke jutott az eszembe.
A Tres II-ről valamiért nekem Marilyn Manson Irresponsible hate anthem-jének nyitómásodpercei ugrottak be, ám ugyanez nem mondható el a soron következő Transmediate-ről. Elmebeteg ordítások- és torokhangok, magába szippantó hangulat, valamint tapintható, súlyos légkör jellemzi eme alkotást. Nagyjából a kéthatodánál kis chillout rész következik, majd egy eléggé magába forgató, örvénylő érzést keltő hangzásvilágban teljesedik ki az űr hívogató magánya.
A Home Reflects talán még komplexebb törésekkel rendelkezik, illetve visszatér az egyik bolygó hangja is a szám vége felé. Nekem valamiért teljesen a Karst jutott eszembe, totálisan ugyanaz az életérzés volt, ahogy felcsendültek az első pengetések. Nagyon összezavaró tud lenni hosszútávon, ha a pörgős metal részek keverednek némi jammeléssel, nomeg a vákuumban rögzített Uránusz hangjaival, pusztító ének kíséretében. Záró sornak a Sky as a Calyx agyromboló kataklizmája zavarja össze a kedélyeket. Nagyjából a szám felétől – ami amúgy sem túl rövid a maga kis 13:51-ével – teljesen rádióbarát, jammelés hatását keltő rész következik az egyébként pusztító hangulat után. Majd, mintha ez meg sem történt volna, újból a felkavaró részek következnek egy végső konklúzió megtestesülésével.
Rémesen tetszett ez az album, megfelelően összetett lett és komoly, agresszív, sötét töltet rejlik benne annak ellenére, hogy a srácok – ahogy elnéztem őket – egyike sem az a megtestesült black metal rajongó. A tapintható, elementális sötétség nem csak a legundergroundabb zenékben tapasztalható meg, hanem, mint az ábra mutatja, itt is alakot tudott ölteni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.