A Neverheardtől eddig kapott anyagokban nem kellett csalódnom, ez viszont nehezen tört be, vagy én törtem be nehezen, és végülis a fülhallgatós módszer vezetett a siker útjára. Leginkább talán azért, mert bár egész jól szól a hangrendszerem, mégis, időnként csak egy zajhalmaznak hallottam eleinte az anyagot (még én is). Mondjuk fülessel sem válik első osztályú produceri munkává, de kétségeim nincsenek affelől, hogy nem is ez volt a cél.
Honnan jön rá az ember, hogy tetszik neki valami, ami nem kéne, hogy tessék? Nagyon egyszerű. Ha dúdolja magában az elhangzottakat, illetve megmagyarázhatatlan vágyat érez rá, hogy ismét hallja. Ez esetben nekem ez a mechanizmus jelzett be, és vallom, hogy az ennyire elnagyolt megszólalású fémzenék szempontjából egyedül ez vezethet függőséghez. A bagó is büdös, köhög tőle az ember, mégis nehéz vele leállni, valamiért egyeseknek.
Egy, a végletekig nyers black metal lemezről van itt szó, ahogyan azt Bahon szereti 🙂 Az elkövető orosz – francia trió két éve bűncselekszik eme nemes irányzatban, és rombolja a félkörös ívjáratokat. A Metal Archives oldaluk és a dalok címei is arra engednek következtetni, hogy az alkotókat rabul ejtette a tér, az űr, és ezt nagyon jól közvetíti az a sok-sok akusztikus kiállás, ami elhangzik a dalokban. Ezt erősen igényli is az ember, hiszen az eme légies tónusokkal erős kontrasztban áll Dunkel borzalmas karvalykodása. A torokmunkára mellesleg hatalmas visszhangot sikerült rátenni, így tényleg űrbéli hatást kelt.
Egyetlen felületen sem sikerült arra vonatkozóan információra lelnem, hogy a felvételkor használtak-e basszusgitárt, de van egy olyan gyanúm, hogy nem. Tulajdonképpen mindegy is, hiszen a hatás megvan, vagy ki tudja, így talán még nagyobb is.
A dob nagyon monoton, és úgy szól, mintha egy darab kazettás magnóval vették volna fel messziről. A gitár szintúgy, bár a dallamok tetszetősek, és időnként még kellemesnek is mondhatóak. Különösen a harmadik dal, a Vortex közepén hangzik el egy nagyon kellemesen meglebegtetett gitártéma. Ami természetesen egy meteorbecsapódásra emlékeztető beüvöltéssel hasad ketté. Az ezt követő darab ismét ezeket a légies gitártémákat hordozza az induláskor, és itt mintha egy kicsit változna a károgás is… Tiszta (na jó, nem túlzok) hangok is előtörnek a torokból. És itt mintha basszusgitárt is hallottam volna szólni. Azt fel sem tételezem ugyanis, hogy nyolchúros lenne a gitár. A levezetés szintén szellős, bontott akkordozós finomság… Talán a hatodik tétel, a L’issue Se Referme a leginkább klasszikusnak mondható black metal zene az anyagon. Az akusztikus kiállás alatt bájosan hamis a gitáron az egyik húr. Az záró dalban is.
Jól eltalált szintetizátortémával ér véget a lemez…
A borító szép, a Lófej köd (Barnard 33) látható rajta, ami az Orion (Nimród) csillagképben kereshető meg, ha van a kedves olvasónak megfelelő nagyítású optikai eszköze. A belső oldalon egy másik planetáris köd díszeleg, egyszóval szép a külcsín. A megjelenés dátuma tavaly november 26., a beszédes nevű War Against Yourself Records adta ki.
A pontszám erősen szubjektív, a lemez beszerzését pedig csakis annak ajánlom, aki a műfaj elkötelezett híve. Minden más esetben csak az értetlenkedés fog fennállni. Ha nagyon hasonlítanom kéne valamihez, akkor a korai Burzum lemezek jutnak eszembe róla. Ott található ennyire elnagyolt hangszeres megszólalás és munka (vannak hibák is). Az „ének” szintén Vikernes börtönévek előtti stílusára hasonlítanak.
Személy szerint én nagyon örültem neki, hogy sikerült kivájnom a héj alatt található csemegét, hiszen régóta hirdetem, hogy a szélsőségesen extrém muzsikáknál különösen visszatetszó a jó produkció, vagyis a túltervezettség, a szép megszólalás.
Csak saját felelősségre!!! Szóltam!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.