Az osszárium jelentése: csontház. Régi sírokból előkerült csontokat halmoztak itt fel, esetenként művészien elrendezve, máskor halmokba pakolva. Temetők – templomok környékén épültek ilyenek, néha elszórtan, azoktól távol is. A portugál alakulat (amelyről minden igyekezetem ellenére sem sikerült kiderítenem semmit) zenéje nagyszerűen passzol ehhez a névhez, valódi kripta hangulat „éled” itt meg. Annyi biztos, hogy egyszemélyes hadseregről van szó, A.C. (André Coelho) csinál mindent.
Ügyes felvezetés hallik az első, terjedelmes hosszúságú, Dissolving the Divinity című darabban. A műfaj által emelt igényeknek megfelelően nem lett túlcsiszolva a hangzás, ami mondjuk egy cseppet sem rontja el az összeképet, sőt. Igazából mindent ki lehet hallani a zenéből. Az ének az, ami talán egy kicsit sok, de még nem zavaró. Az ötletekkel viszont nincsen semmi gond, az izgalomfaktor (nem X) végig kitart, a figyelmet egy pillanatra sem engedi lankadni.
Amilyen egyszerű annyira direkt és arcbamászó tehát a felvezetés, a monoton, lüktető basszusgitárral, majd az arra építkező gitárral. És itt ismét csak kiemelném, hogy mit ér a produkciós munka ötletek nélkül, hogy hozna lázba egy szépen kivitelezett, de ötlettelen zenemű bárkit is, akinek az érdeklődési köre inkább ebbe az irányba hajlik? Ha majolikáról írnék, akkor a giccs szót kellene használjam az olyan alkotások jellemzésére.
Az első dal közepénél kiteljesedik a misztikum. Nagyszerű, pompás! Valamiféle csengőkkel van operálva, közben disszonáns átható szőnyeg zengi át a témát egyfajta masszába ágyazva azt. És vissza a darába hamarosan. Szabad szellemű alkotás.
A másodjára érkező, Ceremonial Horns and Thunder, nagy örömömre eleve ezzel a noise/ambient agymenéssel indul. Sokadik esetben veszem észre, hogy bizonyos black metal hordák sokkal több figyelmet szentelnek a lemezeik halkabb, merengősebb részeinek kidolgozására, mint a zúzda részekére. Ennek sokféle oka lehet, de gyanítom, hogy a legfontosabb az, hogy ma már egészen ügyesen lehet otthon felvenni és effektezni zörejeket. Esetleg a netről is elérhetőek ingyenes hangminták, amit utólag manipulálva a kutya nem mondja meg, hogy honnan lett beszerezve. Nekem ezzel a jelenséggel semmi bajom nincs, mindent a célért.
Bár hangsúlyozni szeretném, fogalmam sincs az alkotói menetről az EP esetében… tehát nem mondtam azt, hogy itt is ez van. Pusztán azt, hogy így is lehet.
Ennek a darabnak a végefelé volt valami fúvós izémizé (pánsíp talán), amire először azt hittem, hogy egy fütyülő kisvonat közelít.
A záró tétel elsöprő bunkóblack öt és fél percben. Időnként nem tudtam eldönteni, hogy direkt disszonanciát hallok, vagy hangolatlanságról van szó, nem mintha nagyon számítana. A bimbamok viszont megint előjönnek, egy monoton hangfolyammal együtt, hogy végezetül teljesen összezavarják az embert.
Másodjára hallgatva már annyira nem is tűnik egyébként annyira elnagyoltnak a megszólalás, ami jó, mert ezek szerint változik bennem az anyag, vagy én változom közben. Roppant interaktív, na.
A lemez bakeliten is büntet. Eredetileg a Latrina Do Chifrudo jelentette meg, majd utána a Preposterous Creations első kiadványaként 12 collos bakeliten, majd CDn is. A belső képen a Latrina Do Chifrudo kiadványának a borítója látható.
A Neverheard által forgalmazott anyagok esetében sokadszorra érzem azt, hogy az ismerkedés ijesztő, és egy kicsit megrettenek, de amikor leülök a székembe, és a fejemre teszem az analizátor eszközt, kellemes elégedettséggel nyugtázom, hogy ismét rendben van a cucc. Ebbe a huszonöt percbe itt például meglehetősen sok változatosságot sikerült beledolgozni. Példát vehetne róla pár élvonalbeli együttes. Az alkotói kifejezőeszközökért nem kell százezreket fizetni. Azok bárki által elérhetőek. Aki jelentősebb összeget áldoz a lemezére az pedig el fogja azt rontani. Ismét csak ez jutott eszembe.
Elnézést.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.