Elöljáróban elmondom, hogy elfogultan írom e sorokat. Igen, már most, a Morph bemutatkozó lemezekor lekaróztam magam a göteborgi kék-sárga és piros-fehér-zöld színekben pompázó sátruk mellé csahosnak. Tehát ha valaki azzal a provokatív, pimasz véleménnyel állna elő, hogy ezúttal nem vagyok elég objektív, akkor igazat adok neki! Nem tudok a Sintrinityről úgy írni, hogy közben ne e fiatalos vadság dohogó tüzénél melegítsem a lélek fagypontja felé száguldó élet miatt elgémberedett tagjaim. Felold, melegít, kiengesztel.
A lemez csupán két tehetséges fiatal zenész alkotása. Richard Sandström felel a dobok játékosságáért, Bokor Attila pedig minden másért (gitárok, basszus, billentyűk, ének, vokál). Az igényes és minőségi borítón olvasható még egy név, nevezetesen Bokor Botondé, aki a külső megjelenésért felelt. Talán nem rajta múlott, de a lemez kétféle külsőnek örvendhet. Amíg a fizikai példány sárgás-barnás árnyalattal került ki a nyomdából, addig az interneten már elterjedt a lemezborító első verziója, a fehéres hátterű.
A zenét nehéz körülírni, meghatározni, máshoz hasonlítani. Nem mondom, hogy teljesen egyedi, de a rockzene már százezerszer feltérképezett fellegvárán sikerült olyan ablakot nyitniuk, amiről eddig nem vettünk tudomást. A keretet még a gombafejek helyezték az építménybe, a zsanérokat a progalkotó atyjak rögzítették, a szárnyakat a matekozók tették fel, a zsalugáterekkel a gótikus/dark borzongkodók sötétítettek be, a katedrál üveget pedig a modern popzene gittelte be. Függönyanyag pedig Arjen Mester műhelyéből került a Guilt Machine karnisra. Érdemes-e megtekinteni egy ilyen szedett-vedett nyílászárón át az ismertnek hitt várudvart? Jelentem, igen! Ugyanis ebből a szemszögből egészen másnak láthatók a fontos, a halasztható, a dühítő, a szerethető, a felkavaró és a megnyugtató részletek. De még milyen másnak…
Attila hangja simogató, tiszta és izgalmas (néhol elszállós, talán még Enyás is). A hangterjedelme miatt kivételesen nincs az az érzésem, hogy jobb volna még egy énekest befogadni, aki minimum két X-kromoszómával rendelkezik. Talán az alacsonyabb és középtartományban George Harrisonéra hajaz, de közel sem mondanám klónnak. A magas tónusa nem sipárgó, nem kell félni, hogy egy újabb Zámbó DNS-ű önjelölt, negédes melaszsztár került felszínre. Az At The Crossban még egy kis űri murit is beletesz a vokálokba, csak hogy színesítse a palettát. Csíkszeredán, a szülővárosában biztosan büszkék rá a rokonok.
A gitárok többségében torzítva szólnak, de nem ritka az akusztikus hangzás sem. Az egyféle metálzenéhez szokott fül viszont valószínűleg fennakad majd azon, hogy a szólógitárok beállításai ezerfélék. Hol riffekben döngve zengenek, hol tisztán, Chris Reásan, hol pedig djentesen szaggatva (mondjuk ebből van a legkevesebb). Talán itt érződik a legjobban, hogy egy ember keze munkája az egész, és sávonként lassan, elpepecselve kerültek rögzítésre a hangok. És újra kiemelnék egy jelzőt, a tisztát! Szeretem hallani a húrok rezdülését, itt pedig szinte megérinthetem a pengetőt, a húrok rezgése keltette léghullámok pedig szinkront mozognak a szakállam sertepertéjével. Talán csak a basszustémákat érzem a többihez képest merevnek, kiszámíthatónak. Egy-egy dalban például szinte belehallom a fretless finom mozgolódását, hegyeket tudna megmozgatni az akusztikus gitárt kísérve (a The Juornalban már majdnem sikerült).
Amennyire meghatározzák a dalok hangulatát a gitárok effektjei, annyira markánsan befolyásolja a dob adta ritmika a kisugárzott feszültséget. Hihetetlen energiákat szabadít fel bennem Richard a változatos és színes játékával, ami nem csapkolódó, nem püfölő, inkább szerényen kicsalogatja a bőrbe és rézbe zárt lelket. Éles ritmusváltásaival, fifikás ütemképleteivel szinte karmesterkedik ezen a merev hangszeren. Egyedül a The Final Bowban érzem azt, hogy a refrénig egy kis seprűzéssel még jobban kiemelhette volna a finomságot, amiből a refrén építkezik aztán – Dubai-módon égig törve. De ez már szinte szőrszál hasogatás. Ráadásul szakavatottlanul, húsvágó bárddal végezve.
Ha ki kellene osztanom a legjobb és a leggyengébb dalnak a babérkoszorút és a citromdíjat, akkor komoly bajba kerülnék. Valószínűleg arra kényszerülnék, hogy mindkettőt elfogyasszam, ugyanis ilyenek nincsenek. Egységesen kiváló az összes dal! Viszont dalrészletet kettőt tudok kiemelni, amik több, mint bebetonozott fogódzkodót jelentenek a 41 percben. A Reaching For You refrénjét felvezető énektéma az Abba I’m A Marionette kezdetét idézi, de Morphéknál egy olyan disszonáns, feszült háttérrel kapjuk, hogy beleborzongok tőle. A másik az It Feels Like The End refrénje. Hallgassa meg, nem minden galaxisban találni ilyet! (Akinek nem szívügye a progresszív extrémkedés, az a 2. percnél indítsa a lejátszást.)
Ha arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy miként mutathat egy első lemez ennyire összeszokott, egymásra hangolt zenészek képét, akkor a választ ott lelhetjük valószínűleg meg, hogy a két éves kora óta Svédországban élő Attila és a vikingek leszármazottja, Richard szerencsés találkozása már 2005-ben megtörtént egy egyetemi felkészítő tanfolyamon. Ettől kezdve folyamatosan csiszolják egymás játékát, habár az első szerzeményük felvételére egészen 2008-ig várniuk kellett. A Losing my Senses dal a Morph, mint együttes megszületése is egyben. Azóta Attila zenetanári, Richard pedig zeneproduceri végzettséget szerzett és mindketten a zeneoktatásban tevékenykednek főállásban.
Zárásként csak annyit tudok mondani, hogy engem kérem megfogtak! Tegyen hát vele egy próbát Ön is, kedves olvasó!
Köszönet a zenekarnak!
Utóirat: Már elkészült egy új dal, megmutatom, mert megérdemli a reklámot!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.