Lucifer D. Larynx and the Satanic Grind Dogs of Death
Absolute Defilement

(Metallic Media • 2012)

2013. március 1.

0

Pontszám

10

A fent említett zenekarnév tökéletesen illeszkedik a nagy többség által – gyk. emberek – definiált zenei irányzatba, amelyet grindcore neveznek. A nagy átlag számára egy ilyen névvel rendelkező formáció akár furcsának, de legalább is megbotránkoztatónak, rendszer idegennek tűnhet. De nem úgy, mint az olyan „állatoknak”, mint jómagam, aki egy ilyen zenekarnév hatására csak megnyalja a szája szélét és dörzsölgetni kezdi a tenyerét. – „Ez valami igazán jó dolog kezdete…”
Azt, hogy az oregoni srácok komolyan gondolják ezt az életre keltett – vagy inkább az emberiségre szabadított – formációt, mi sem tanúsítja jobban, mint az, hogy az 1997-es megalakulásuk óta, ez az első egész estés albumuk. Az már természetesen más kérdés, hogy mindezt alig negyed órában teszik közkinccsé. Minden kétséget kizáróan nyugtázhatjuk, hogy a zene történetében már ott hagyták a kéz illetve lábnyomukat.
Különösen jól esett, hogy ezek a bátor, vállalkozó kedvű fiúk pont azt a féle zenét szállították számomra, amit az előzetesen kibontott CD borítójából sikerült kiolvasnom. Ez pedig nem más, mint egy minden erőlködéstől mentes, laza csípőből kivágott, fülromboló grindcore muzsika. Már az első hallgatásra sikerült megbarátkoznom az albummal, amelynek gyökerei mélyen ott lapulnak a stílus nagyjai – Napalm Death, Carcass – által kitaposott ösvényen.
Habár a 20 tételt számláló album szövegkönyv híján került forgalomba – talán nem is olyan nagy probléma ez – mégis sikerült a zenekarnak a következő témaköröket érintenie: öncsonkítás, gyilkosság, zombik és élőholtak minden mennyiségben, szexuális aberrációk minden fajtája és formája – majdnem az összes leosztásban, és természetesen a „jó öreg” Sáti bácsi. Egyszóval a mai kort jellemzően meghatározó mainstream fiúbandák összes, rózsaszínbe bugyolált szerelmetes dala.

Még mielőtt bárki kihívná az elmegyógyintézeti ápolókat és a rendőrséget, hogy kiadja rám az embervadászati engedélyt, muszáj leszögeznem, hogy itt csupa jó zenész játszik. A gitárok zúznak, ahogyan a stílus „megkívánja” tőlük, a torzított basszus maga alá temet, a hörgések és károgások kihozzák belőled az állatot, a blast beat-ek kirázzák belőled, amit úgy sem bírnál magadban tartani.
Abból az egységes minőséget képviselő anyagból, amit a lemez egésze mutat, nem emelnék ki külön nótákat, hiszen hosszúságuk illetve témájuk szerint is mindenkinek más és más lehet a nagy favorit. Azért a Night of the Living ****ing Dead indításnak nagyon odateszi magát – egyszerűen zseniális, igazi albumindító kreáció, amely megadja a kellő alaphangulatot. De a thrashesen indító Slave to the Bowels of Evil-ben is megtalálja az ember – vagy inkább maga az „állat” – a stílusra jellemző szépségeket, mint ahogy az „Überkáromkodással” indító címadó Absolute Defilement-ben. – Az én személyes kedvencem a Preschool Playground Massacre. (Aki úgy gondolja, nyugodtan írhatna róla egy esszét, kincsesbánya már az alaptéma is.)
Komolyra fordítva a szót: kaptunk egy kiszámítható, de igazán szórakoztató albumot, amit, ha nem veszünk komolyan tényleg kellemes perceket okozhat. – Az anyag nehézségi szintjét szem előtt tartva azért a folyamatos, több órás hallgatástól azért egy kicsit óvnék mindenkit.
Az album újrahallgatósági mutatójának pedig igazán jót tesz a régi „ZS” kategóriás horrorfilmekből bevágott párbeszédek és szövegfoszlányok.

Nincs más hátra, mint hogy a stílus kedvelőinek tiszta szívemből merjem ajánlani ezt az albumot. Sőt, orvosi utasításra akár vényre felírva kötelezővé is tenném. – Az ifjoncokat meg simán el lehet rontani ezzel a „zenével”.
Zárszóként már csak annyit tennék hozzá, hogy a zenekar teljesítményét mi sem igazolja jobban, mint hogy életem párja – aki pop és világzenén szocializálódott – a következőképpen kommentálta a szomszéd szobából az első taktusokat: – … és még dallamos is.

Nincs mese a Lucifer D. Larynx jött, látott és (meg)győzött.