Talán nem tévedek amikor azt állítom, hogy a fémforgácson töretlen lelkesedéssel lemezbeszámolókat olvasók nagymaroknyi csoportja még nem hallott a 2002-ben alakult belga együttesről. Több tényező is erre az okozatra enged következtetni. Az első rögtön a nem túl erős belga befolyás a magyar undergrund metálzenei életre. Mert valóban, születtek már nagy nevek a fekete-sárga-piros trikolor égisze alatt is, de azon azért meglepődnék, ha valaki felsorolná tíz kedvenc csapatát és lenne benne egy is, amelyik onnan származik. A második ok a viszonylagos kezdő mivoltuk. Két demó, egy EP és két nagylemez az, amivel törték eddig az utat a hallgatók felé. Nem túl sok, habár kíméletlen reklám munkával már ennyi is elegendő volna a világhírhez, de eddig ez sem adatott meg a sextettnek. Hacsak azt a tényt ennek nem számítjuk, hogy a legutóbbi, pontosabban a 2011-ben kiadott Anthems Of Conquest már eljutott szerkesztőségünkbe is. A harmadik, és talán leggigantikusabb elemnek a banda zenei stílusát találom, ugyanis amennyire közelebb húzódik az átlagfülhöz, annyira távolodik az itt megszokott extrémkedéstől. Ez persze nem baj, sőt én kimondottan lelkesítőnek találom ezen zenei produktumot, pláne ilyenkor, tavaszhasadtakor, amikor egy-egy szépen kidolgozott harmónia hóvirágja lehet lelkünk elárvult kiskertjének.
Összegezném röviden az eddig leírtakat: a törzsolvasók vigyázzanak, mert az Angeli Di Pietra Belgiumból származik, fiatalokból áll, valamint népzenei és reneszánsz elemekkel gravírozott power metálban utaznak. Az alkalmi olvasók pedig jobb, ha felkeresik a magyarországi terjesztőt cd vásárlási szándékkal, mert az Angeli Di Pietra Belgiumból származik, fiatalokból áll, valamint népzenei és reneszánsz elemekkel gravírozott power metálban utaznak! Ennyi!
A lemez küllemének egészét tekintve csodás kidolgozásúnak mondható, viszonylag nehezen olvasható dalszövegekkel a kettő plusszos dioptriával bíróktól felfelé. Mondhatom ezt úgy, hogy a boltokban árusított, tokos, gyári cd-t tartom a kezemben (pontosabban fekszik előttem az asztalon, mert nem tudnék úgy gépelni, hogy közben tartogatom a borítót, meg minek is tartogatnám?), ami ma már ritkaságszámba megy. Neuschwanstein kastélya és a vasszu járatokkal erősen tarkított rúnapallos a logó mögött fantasyt kedvelő mivoltomnak táptalajt jelent, segítve az elmélyedést a középkori hangulatba.
És már rögtön az első dal nyitánya visszapörgeti a naptárat vagy 500 évvel (tudom, nem létezik ilyen vastag naptár, csak jelképesen gondoltam azt a lapozgatást) és egy kellemes nemesi mulatozás kellős közepén találjuk magunkat, ahol egy tiszta hangú női és egy férfi bárd gondoskodik a csámcsogás és a sültkappan elfogyasztásakor óhatatlanul előtörő cuppogás szájzajának háttérbe szorításáról. A galoppos ütemekkel csatlakozó muzsikusok még egy rövidke kis punkos duhajkodást is megengednek maguknak, de szigorúan csak a jóízlés határán belülről. A verse előtt viszont Vetteli gyorsasággal szakad meg és oszlik megannyi darabkára az álmodozás színes burka, ugyanis a She-Wolf témája (Megadeth, hátha valaki nem ismeri még; lehet olyan…) pallosként szakít a tudatunkba, amit az azt követő marcona, férfihörgés (úgy teszek, mintha jelentős eltérés lenne férfi- és női hörgéshang között) tesz teljesen maivá. A sorvégi Kasparekes kiállások sem túl eredetiek, de legalább jól szólnak. Az ismét csatlakozó és a főmikrofoni posztot betöltő Sjoera Roggeman és a szintin beállított hárfa-szerű hangzás viszont elég erős kombót jelent. Kár, hogy nem tart ki a szám végéig a lendületük (szomjoltóként viszont a lemezen többször visszatér még). A szóló elég esetlen témahalmozás és a megszólalás sem fedezi a mai finom igényeket. A hangszerek túl külön szólnak (a basszus szinte sehogy), mint ha nem is Jacob Hansen ült volna a pultnál. Pedig az ő keze munkája a masterezés. Úgy gondolom, a csodás hangú, de még nem elég képzett Sjoerára épít várat a zenekar, ami nem is lenne veszett fejsze nyele, ha mindenhol működnének a dalok. De sajnos ez nem valósul meg, csupán kb. 70%-ban. A mai kor metálszínházának öltözőjét elnézve, ahol a világ minden tájáról érkezvén csak úgy hemzsegnek a feltörekvő és a már népszerű tehetséges csapatok, nem lesz könnyű az Angeli Di Pietra dolga az érvényesülésben.
De hogy ne gondolja senki, hogy nem látok, hallok fantáziát az Anthems Of Conquest-ben, gyorsan megtámogatom őket pár őszinte dicsérő mondattal is. Például kimondottan üdvösnek találom a Fate of the Promised Land keleties-galoppos vonalát, ahol Guy Van Campenhout és Sjoera énekének szkanderbajnoksága döntetlennel végződik, és ahol a riff-röfögés alázatosan mozgolódik a Therionos gitárdallamok között. És végre a basszus is kap pár csiklandozásnyi lehetőséget a sokszínűsítésre. A flamenco betét viszont indokolatlanul rövidke lett, nem bántam volna, ha többször visszaköszön, akárcsak a ritmusváltás, amivel a progresszív irányzatot is megemlíthetem. Ha az előbb a Theriont már felemlegettem, akkor egy másik, a lemez egészére sokkal jellemzőbb behatást is illene felvázolni. Nem egy együttesről van szó, inkább három zenekar múltidézésével, középkori hangulatteremtésével megteremtett hírnevének megcsillantásáról a belga palloson. Nevezetesen a Falconer, a Running Wild és az Ensiferum zenei világának nevezőjeként lehetne egyszerűen maghatározni az ADP munkáját, ami azért valljuk meg, nem rossz ajánlólevél.
Az emberfiának mindenről eszébe jut valami. (Ha nem, akkor érdektelenségnyi buzgárt találtam a gondolatfolyam gátján.) Én például az I Am Spartacus című szerzemény elején hallható közjátékot nem tudom komolyan venni. Ugyanis a Brian élete megafilm azon jelenete ugrik be róla mindig, amikor a keresztre feszítettekhez igyekvő római katonatiszt felteszi a nagy kérdést: „Hol van a Názáreti Brian? Parancsom van rá, hogy szabadon engedjem!”, és erre az összes elítélt – egy kivétellel – azzal felel, hogy „Én vagyok Brian!” (Az említett egy fogoly ugyanis azzal fűzi tovább a választ, hogy „…és a feleségem is!”, de ki ne emlékezne rá!) És ezek után legyek komoly? A dal egyébként nem rossz, de nem is kiemelkedő, amolyan kiváló háttérmuzsika. Az előbb kiemeltem a középmezőnyből egy dalt, de következetlenül nem fejeztem be a felsorolást. A további kedvenceim furcsa módon instrumentális dalok (Anthem of Conquest, Avalon), amiből viszont látható, hogy a hangszeres tudás és a dalszerzés jól megy a srácoknak, csak nem mindenhol értek kerek egésszé a témák. De még fiatalok, előttük a lehetőség, csak bátran tovább a megkezdett úton, mert bizony már most látható egy saját arculat kirajzolódása, így a rajongó tábor bővülésének a lehetősége is ott fityeg előttük csupán karnyújtásnyira. Hajrá!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.