Minden gyermek álmodik valamiről. Valaki gyönyörű hercegnő szeretne lenni, valaki hős herceg. Aztán az egyik primadonna szeretne lenni, a másik mozdonyvezető. Végül egyikük varrónő lesz, a másikuk pedig géplakatos. De az álmok mindvégig szívünkben élnek, noha minden egyes születésnapi torta elfújásakor tapasztalható többletgyertyával újabb réteg szürke pernye lepi el azt; az élet csodája révén, gyermekeik betegágya mellett újra régi fényükben tündökölnek bennünk. A legtöbbünknek mindez természetesen megélt átalakulás. Pedig minden lehetőségünk az ölünkben volt, csak nem tudtunk, nem akartunk élni vele. Túlságosan lekötött minket a mindennapi problémákra való koncentrálás. Igen, szerintem krónikusan és gyógyíthatatlanul máról-holnapra élünk. Te is, tisztelt olvasó!
Viszont szerencsére megismerhettem a Rómában ÉLŐ Mario Contarino TBP nevű projektjének (remélem) első lemezét, azon hallható dalok keletkezésének körülményeit. Ami miatt felemeltem a fejemet és ezáltal felemelem a szavamat, az az a tragédia, hogy Marionak eleve nem adatott meg a jövőbe vetett bizalom, de ennek ellenére megvalósította álmát: dobos, majd zenész lett! Tette mindezt úgy, hogy a 84-es születése után öt évvel Gyermekkori izomelhalást diagnosztizáltak rajta az orvosok. (A betegségről lent egy rövid ismertetőt teszek közzé. Érdemes elolvasni.)
2000-ben csatlakozott egy olasz betegekből álló, Ladri di Carrozzelle nevű formációhoz, akikkel több, mint 600 koncertet adtak. A folyamatosan romló fizikai állapota és a többi taggal meggyengülő kapcsolata miatt 2006-ban kilépett és ettől kezdve egyedül folytatta reménytelennek tűnő álmának beteljesítését. Részletesen leírja, hogy milyen programokkal dolgozva, eleinte dalok átírásával foglalta le magát, majd kellő rutint szerezve a zenealkotás eme rendhagyónak mondható ágában, 2011-ben nekilátott saját szerzeményeinek megalkotásába. Ennek kézzel fogható eredménye a 2012. november 13-án megjelentett Universe of Emotions.
Stílusát tekintve a Fusion, Hard Rock, Metal ,Funky ,Progressive ,Blues kategóriákat sorolja fel Mario, de szerintem nem több, mint az említettek által megtűzdelt instrumentális modern rock.
Lehet hallgatható, kedvelhető, követhetőt alkotni ezen a módon? Igen, lehet, de ezúttal nem sikerült ez teljes mértékig. Az igyekezetet, a küzdést és a dalszerzést mindenképpen jó ponttal jutalmazom, de a gitárhangzás miatt nem tudom hosszú távon élvezni a produktumot. Máshogyan fogalmazva, ha a dalokat hagyományos módon, hangszereken valamelyik együttes ha előadná, akkor könnyen szerezhetne nagyobb rajongótábort a fiatal művész.
Vegyük csak alapul a mérhetetlen elismerés-dömpinget, amivel neves muzsikusok tűntetik ki Mariót. Be is mutatok rögtön két képet.
Az elsőn (ennek előzményéről a youtube-on videomegosztás is található) Steve Vai üzen a koncertjén sajnos megjelenni képtelen olasz fiúnak, a másodikon John Macaluso (John West, Yngwie Malmsteen, James LaBrie, Ark, TNT, Riot, Nicolas Cage és megannyi más munkák) fejezi ki mérhetetlen tiszteletét. És a lemezt hallgatva mindenki elgondolkodhat gyermekkori álmain, az élet fontosnak vélt butaságain, az elkényelmesedett és elkényeztetett létünk önsajnáló megnyilvánulásain. Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de korcsok vagyunk, azzá lettünk! Pedig nekünk birtokunkban van a remény, a hitem szerinti szebb világig megélhető szebb világ lehetősége…
A Universe of Emotions szubjektíven részemről kövér tíz pont, de sokadszori hallgatásra sem tudom egyben meghallgatni a lemezt. Oka ennek csupán egy, a hangzás, ami hamar lefáraszt. Túlzottan megszoktatta velem a világ a tökéletest, a kimunkáltat. Nem értek a kütyükhöz, lehet, hogy ennél életszerűbbet nem is lehet belőlük kivarázsolni. Mondom ezt ama tény mellett, hogy a szerzemények odafigyelésre érdemesek. Pár témánál az Edda középidős lemezei ugrottak be, de leginkább a Warmen és Richard Andersson munkái ötvözeteként tudnám meghatározni. Persze ének nélküli kivitelben. És kevesebb riffel.
Magyarországról, egy kicsinyke faluból szeretnék egy tanácsot adni Mariónak. Lehet, hogy csupán okoskodás, de akkor is vállalom, mert egyszerű jóindulat vezérel. A következő lemezén szerintem célratörőbb lenne kevesebb szólózást, több témavázolást és boncolgatást használna! Nem jó, ha egybefolynak a szólók, amíg a ritmusszekció gyakran méltánytalanul alulértékelt marad. Pedig fifikásak ám, hallom, ha akarom! Ezek után nem is meglepő, hogy abszolút kedvencem a Reneè, a maga egyszerűségével, finom szívfacsarásával. Csodálatos!
Hogyan lehet lezárni egy ilyen nem mindennapi, példa értékű lemez beszámolóját? Fogalmam sincs, pedig le kell valahogy ezt is.
Talán egy egyszerű, saját szavakkal megfogalmazott üzenettel: Mario, az érzelmek világában, az álmok szabad és végtelen tengerében TE vagy a TÚLÉLŐ!
Gyermekkori izomelhalás (Duchenne-féle izomdystorphia)
A Duchenne-féle izomdystrophia az izomsejtek fokozatos pusztulásával járó veleszületett, örökletes betegség. Az izomsejtek helyét az izommunkára képtelen zsírszövet és kötőszövet tölti ki, ebből adódóan a beteg egyre erőtlenebb lesz, míg végül önmaga ellátása is gondot jelent. E kór főleg fiúkat betegít meg, 3600 élve született fiúból egynél fordul elő. Lányokban sokkal ritkábban található meg, ők inkább hordozzák a betegséget, azaz ők ilyenkor nem betegek, csak genetikai állományukban megtalálható a hibás gén. A betegség az esetek kb. 30 százalékban újonnan alakul ki valamilyen káros hatás következtében ionizáló sugárzás, stb). A betegségre jellemző a fokozatosan kialakuló, egyre kifejezettebb izomgyengeség mellett az intelligencia hanyatlása is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.