A Visztula partja mellett működő lengyel csapat bemutatkozó lemezét kaptam kézhez a Metal Scrap jóvoltából pár hete, és egy hallgatáson már túl voltam, ami meglehetősen vegyes érzelmekkel töltött el, ezért kellett egy kis akaraterő, hogy megint nekifussak. Léteznek olyan lemezek, amiről sokadszorra is nehéz eldönteni, hogy tetszenek-e vagy sem. Én általában elsőre meg tudom ítélni, hogy kell-e még hallgassak valamit, viszont itt kritikáról van szó, ahol nem vonhatom meg a vállamat, és dobhatom oda a pontszámot vaktában, úgyhogy jegeltem pár napra az ítészkedést…
És az a dilemmám is bejelentkezett, hogy miképpen kell pontozni valamit, ami nem feltétlenül tetszik, de hallom róla, hogy értékes. Amikor másodjára pörgettem le a negyven perces anyagot, már nem volt ez kérdés, mert beérett.
Főképp az ide-oda mászkáló ideges és disszonáns váltásokkal teletűzdelt gitárjáték volt idegesítő eleinte, ami jellemzően a death metal műfaj sajátja. Azonban nincsen széttechnikázva, halandók által is lejátszható, mégis ügyes témákat hallani.
Viszont dugás zörejeivel kezdeni egy lemezt… Hát… Főleg metállemezt. Vagy ez kínzás lenne? Nehéz eldönteni, de mindkettő gagyi szerintem.
Visszatérve a gitárhoz. Ezek az ideges lépegetések jól ellensúlyozhatóak az időnkénti kitartott hangokkal, amilyeneket pl a harmadik Mental című ópuszban hallhatunk. Lenyugtatja az összezavart hallójáratokat, egyfajta feloldás…
Jót tesz az összképnek, hogy két pacsirta is hallatja a hangját, nevezetesen Krzysztof Chomicki basszeros és Dariusz Zabrzeński gitáros.
A Negyedik dalnál a Vishe I-nél kellett észre vegyem, hogy a csépelés mellett más is van itt a tarsolyban. A tempó lelassul, a zene egészen megváltozik, és azt hiszem, hogy ez a csapat legnagyobb erőssége. Sok dimenzióban gondolkodnak a dalszerzők. Aztán ez is felgyorsul persze, de nem is gond, hiszen 40 perc azért nem tesz lehetővé hosszú merengést egy klasszikus black/death anyagon. Aztán a szám vége felé olyan erőteljes károgás – utána hörgés hallik, ami egészen parádés a számomra. A befejezés ismét csak lassú téma. Kellenek ezek a részek, hogy a zenekart a minőségi skatulyába tegyem.
A kedvencem a lemezről mégis egy gyors black metal tornádó, az ötös Druga strona umysłu. Szólamozós – tizenhatodos gitárharmóniák úsztatják meg a blast beateket, szóval a műfaj általam legnagyobbra becsült zenei eszközével nyit a dal. Aztán kicsit meg lesz tördelve, de nem baj, így jól esik. Lesz gitárszóló is, ahol a wah-pedált mondjuk lehetett volna még precírozni, vagy a hangerőt kellett volna egy kicsit fentebb húzni, hiszen egy kicsit beleveszik a ritmusokba. A végefelé jól eltalált több szólamos találkozásokat vonultat fel a két gitáros, ami miatt megint csak azt érzem, hogy igényes dalszerzői munka működik a kvartetnél.
A lemez befejezése kitűnő, egy igazán jól összerakott hosszú nóta zárja azt.
A megszólalás olyan, amilyennek lennie kell, de ezzel együtt (tehát pont ezért) túl nagy izgalmakat sem hordoz. A gitárok vastagok, ami miatt nagy teret nem kap a basszer, a dob viszont jól beállított, és nem agyontriggerelt.
A borítót nem vitték túlzásba viszont… Bár nem alapfeltétel, hogy sok oldalas lapozgatható cucc legyen, engem konkrétan totálisan hidegen hagy az ilyesmi, viszont a dizájn sem túl mesteri munka. Oda se neki, a zenére koncentrálok a pont kiosztásakor.
Valószínű, hogy rossz passzban lehettem, mikor elsőre futottam neki ennek a lemeznek, és örülök neki, hogy a pontot nem véstem be akkor, hiszen utólag nagyon mérges lettem volna magamra. Egy-két kevéssé idegesítő részlet (a női szenvedés – szenvelgés az elején, a basszusgitár kiherélése, és a néha ideges gitár sikamika) mellett összességében egy nagyon jó metállemez ez, és a műfaj feltétlen hívei ezeket észre sem fogják venni. Máris szeretném újra hallani…
Itt hallgatható meg egyben az egész:
<a href=”http://mindaffliction.bandcamp.com/album/pathetic-humanity”>Pathetic Humanity by Mind Affliction</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.