Mi a bűn?
Erre a zavarba ejtően rövidke kérdésre legalább annyi helyes válasz létezik, ahány ember veszi a fáradságot a megválaszolására. Ez nem azért van így, mert nem definiálható a fogalom, hanem mert mindenki saját szemszögéből nézi és látja a világot, így a környezet történéseire is másképpen reagál. Nekem elsőre az a válasz ugrott be, hogy három egymástól eltérő betű alkotta magyar szó. No meg persze a „tudva és akarva” párosa, amely talán a legtömörebb és legszélesebb körben elfogadott mankó a kérdés megválaszolásához.
Hogy mi köze a 2006 januárjában alakult orosz bandának a spontán agyi folyamatokat stimulálni szándékozó bevezetőhöz? Nagyon is sok. Ugyanis a „Sikátor” második lemezének dalai hallatán komoly arcul köpést szenvedtem el magamtól. Eddig ugyanis a klónozás ellenzőjeként előszeretettel ítéltem el a mások által megalkotott zenei világ későbbi átindigózását. Persze voltak és vannak is határesetnek tekinthető lemezcsemegék, amelyek semmi újjal nem szolgáltak, de legalább nem stencilgépen készültek. Viszont most, az Amphibious sokadszori emésztése után is olyan érzésem van, mintha az Opeth kiadta volna a My Arms, Your Hearse második részét, a My Worms, Your Fears-t. Ez pedig már orbitális határsértés! És ahogy a svéd ikonbanda mai munkásságának fogadtatását nézem, egyenesen kegyeletsértés. Én pedig éppen emiatt nem érzem bűnnek a majd’ 70 perces múltidézést. Ugyanis a srácok által megszervezett szeánszon fiatalságom egyik erősen meghatározó zenei befolyása lebbent felém a táncoló asztalkára rafiával gondosan rákötözött cd-lemezből. Hogy hogyan csinálták, nem tudom. Talán csak Akerfeldt ismeri a trükköt, de ő meg már rég nem alkalmazza. És nekem a mai lemezek csócsálhatósága ellenére is hiányzik a Still Life, Blackwater Park (főleg ez utóbbi) fenséges és különleges zamata. Viszont az Alley 2013-ban csodát művelt velem: visszaadta az ízlelőbimbóim fiatalságát Q10 nélkül is. Van remény, nem múlt minden el nyomtalanul, nem száll szürke pernyeként a határban húzódó ősdzindzás eltakarására a múlt komor árnya.
Nézzük csak meg a dalok hosszát! Nem a grindcore műfajra utalóak, ugye? Az eddig leírtak alapján már senki nem gondolja, hogy témakifejtéseket, tempóváltásokat, hangulatütköztetéseket, elszállásokat, disszonánsokat harmóniákat és a simogató énekhang által kizökkentett extrém hörrögetést mellőző zene hallható a korongon? Na csak azért! Akkor akár be is fejezhetem az írást…
Megpróbáltam most is, mint eddig mindig utána nézni a zenészeknek és a zenekarnak. Vannak oldalak, ahol megtalálhatóak, de azokon mind elenyésző információt lehet csak róluk megtudni. E mögött én tudatosságot sejtek, így csak annyit mondok, hogy lelkük rajta. Mindenesetre 17-dikként megnyomtam náluk a tetszik gombot. Hátha egyszer megnyílnak majd az éter csatornái és a tudásvágyam ciszternája cseppenként telik majd meg tőlük.
Az előző lemezükről, a The Weedről például szinte semmit nem tudok. Igaz, kritikák születtek róla, de a banda valahogy az egészet nem tette ki a kirakatba. Remélem ez a kedvcsinálónak és érdeklődés felkeltésnek szánt irományom majd odakerül! 🙂
A végére pedig közzéteszem deficites agytevékenységem legújabb melléktermékét, aminek a zenemegmaradás első axiómája nevet adtam, miszerint az Opeth nem vész el, csak átalakul!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.