Ez az öt tagot számláló zenekar tulajdonképpen egyfajta aposztrofálása annak a művészi irányvonalnak, amit zenéjükkel egyszersmind képviselnek a kelet-európai régióban a hardcore és metal, valamint a metalcore/melodic death színtéren. – A kétkedőket máris megnyugtatom, ezek a hatások, stílusok kiválóan megférnek a banda által játszott zenében.
Azt, hogy a poznam-i srácok mennyire nem kezdők, mi sem bizonyítja ékesebben, mint az a száraznak ható tény, hogy ez az album a 2000-ben alakult banda negyedik egész estés albuma. Egyszóval, mára igazi veteránokká nőtték ki magukat Ők is. Korábbi munkáikra pedig leginkább a Heaven Shall Burn által is jellemzően körbejárt stílust lehetne ráaggatni, de csakis szigorúan egyéni ízekkel fűszerezve. Most pedig térjünk át arra, hogy a Marcin „Pysh” Pyszora által tolmácsolt tételek milyen arculatot is festenek az új albumon. – Kóstoljuk csak meg azt a pudingot!
Aki elsőre a zenekar Illusions albumával ismerkedik meg, annak csak tényként említeném, hogy a zenekar előző munkái (Seizing Our Souls, Hope Against Hope, The Trial) jóval inkább állnak közelebb a straith, core stílusokhoz, mint a death metal-hoz vagy metalcore-hoz. Dühösebbek, zajosabbak, energikusabbak tűnnek a 2013-as album tételeihez képest. A 2009-es The Trial album szinte egyenes rokonságot mutat néhol a svájci Cataract együttessel. – Ettől függetlenül is tessék ezt a zenekart minden tekintetben innovatívnak és egyedinek tekinteni.
Mint tudjuk, négy év igen sok változást eredményezhet egy ember életében, hát még a fent említett zenekar esetében. Először is a banda tagjainak sikerült a NOIZGATE Records égisze alatt kihozniuk az albumot. Másodszor pedig, ha röviden akarnék fogalmazni, akkor csak annyit mondanék: lecsendesedtek a fiúk. – No persze, senki se gondoljon itt holmi doom szerű szárnypróbálkozásra, éppen csak magukhoz mérten érzem, hogy az Illusions-on egy picit visszább vettek a tempókból. Több az elszállósabb rész a dalokban. – Valószínűleg magukhoz képest is komolyodtak.
A negyven perces anyag esetében – mint minden magára adó komoly banda esetében – kapunk 10 dalt a nyakunkba, természetesen még egy-egy album fel- és levezető tételt is, amelyek mindegyike instrumentális tétel. – Kicsit sajnálom a „töltelék” felvonásokat, hiszen az ezeken hallható ötleteket akár még komolyabb dalokká is össze lehetett volna kovácsolni.
Ezek ismeretében nem érinthet senkit sem váratlanul, ahogyan az album első dala, a „My Favourite Masquarade” indít. A dal modern, és kiváló. Arányosan szól minden hangszer. – Ez pedig az album egészére jellemző. – Kicsit még meg is lepi az embert ez a nem várt sterilség, az előző albumok minőségéhez mérten. Nos, ha a dalok sebességben nem is, de hangulatukban továbbra is a fent említett hatásokat követik. A Marcin „Pysh” Pyszora hangjára festett képi világba pedig tökéletesen beleilleszkednek a zenészek által megteremtett alapok.
A „Something You’ve Always Missed” egy komolyabb, elszállósabb tétel, és akár az albumot felvezető „Everyone’s Experience” folytatása is lehetne. A lassabb tempó ellenére sem fullad le a nóta. Sőt! Itt igazán jó kis témaváltásokkal találkozhatunk.
Természetesen itt is meg van az albumról a személyes kedvenc, amely nem is lehetne más, mint a „My Self Portrait”. Azok ellenére, hogy ez a dal egyáltalán nem „keménykedős” mégis olyan atmoszférával rendelkezik, hogy muszáj a következő kijelentést tennem: – Srácok, ha gitárt fogtok a közeli vagy távoli jövőben a kezetekbe, és zenét akartok írni, akkor csak ilyen vagy ennél jobb hangulattal rendelkező számokat írhattok. – Ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy az igazi koncert kedvence lehet a „The Will To Align”. Amely talán az album „legdühösebb” tétele is egyben. Igazság szerint semmi okunk nem lehet panaszra az olyan dalokkal sem, mint a néhol Soilwork-ot idéző „Synecdoche” esetében. Meghallgatása után sincs rossz szájíze az embernek, de valahogy mégis a svédek „fűszerezik” jobban az ilyet.
Végezetül már csak arra szeretnék kitérni, hogy az „Illusions” záró tételeire egy igazán jót lehetne jammelni. Funkcióját értem, de annyira fáj a szívem érte… – Ebből akár még egy lazább balladát is lehetett volna kanyarintani.
Muszáj még megemlítenem azt – a jelenlegi tendenciákat figyelve, – hogy a lengyelek már a spájzban vannak. Jó minőségű dalokkal és igényes stúdiómunkával folyamatosan bombázzák az európai színteret. Fel nem foghatom, hogy meddig tudunk még nekik „ellenállni”. Bár, mint ahogy annak a jelen produkció tekintetében is, azt hiszem erre semmi szükség. Lassan eltolódnak az európai keményzenei határok, új elefántcsonttornyok emelkednek…
A kisebb hibái ellenére is, ez az album nálam: 9,5/10. – Beszerzésre érdemes alkotás.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.