Léteznek olyan kiadók, amelyek keményen ráállnak egy volnalra, és csak azt nyomják orrba-szájba. Ez persze nem baj, sőt, annyi előnye van is a dolognak, hogy azt kapja az ember, amire számít. A Solitude anyagait általában szívesen választom ki a promós anyagaink közül, mert bár ténylegesen nagy izgalmakat egyik sem okozott még, jól szórakozom a hallgatásuk közben.
Itt is a megszokott melankólikus – atmoszférikus hangulat köszön ránk, időnként egy kicsit harapósabb témákkal és sebességgel megvadítva.
Igaz, ez az anyag a BadMoodMan kiadó által gondozott, és a stílus miatt érthető is, hogy miért nem az anyakiadó terjeszti végülis.
Ez az ukrán „csapat” egyetlen személlyel üzemel, név szerint Dmytry Gubskyval, alias Deimossal. Az égiek játszhatták a kezemre ezt a korongot, az aktualitás nagyon passzol, ugyanis a sufnituningról értekeztem nemrég (illetve van folyamatban a cikksorozatom), és ez a lemez is ezzel a módszerrel készült. Tehát minden egy ember műve a komponálástól a maszterig.
A 2007-es aktiválódás után nem sokat tökölve, az úr egyből kinyomott két lemezt, majd némi szünet (négy év) után ez a harmadik kiadványa Darktrance név alatt.
Az első dal hozza a jófajta solitude-féle atmoszférikus, lassú death metalt, majd a második, Soul Collectors című már begyorsul, és jogossá teszi a black jelzőt is. Ezek után főleg érdeklődve vártam, hogy melyik vonal lesz az erősebb. Nem dőlt el egészen a végéig, és ez talán így a legjobb.
A harmadik tétel a monotonabb fajta black zúzda, itt-ott dallamos énekkel, elszavalt szövegrészletekkel. Kitűnő ötletek, nagyszerű megvalósítás.
Aztán ez az eklektikus összkép végig érvényben marad, és később lesznek elektronikus behatások is diszkréten. Enyhe ipari szaggatások… stb… Lám, az egyedül zenélés a hiányosságok mellett többletet is hordozhat, mivel nincs többi tag, akik kihúznának témákat a dalokból.
Az ötödjére érkező Evening Again tisztán elektronikát használ, rém sötéten és igényesen tálalva, némi narrációval.
Részletezve a hangszeres munkát, minden okés. Kiváló dallamjáték, nagyszerű ritmizálás, az ének és a hörgés is pontos, izgalmas, eredeti ötletekkel kitöltött. Tipikusan az a zene ez, ahol a pontszám öt percenként kúszik felfelé pár tizeddel. Tehát a lemez felépítése lépcsőzetes, nincsenek a patronok elsőre eldurrantva (Metallica módszer, miszerint a lemez húzónótája nyit, eladva a cuccot, majd jönnek a középszerű témák – átlátszó).
A Fall of the Emptynessnél kezdtem érezni punnyadást először, és pontatlanságot a dallamos énekben… Aztán később még feltűnik egy-két gyengébb eresztés (számomra), de tudom, hogy van azoknak a daloknak is közönsége.
Idén márciusában jelent meg a lemez, és külön szeretném kiemelni a külcsínt. Nagyon igényes a színvilágát illetően, meg a fotók és az elrendezés is telitalálat. A papír anyaga is a vastagabb fajtából való. Rá van nyomva az összes szöveg, és két fotó az alkotóról is.
A megszólalás is pöpec – ugye, hogy megy ez producerek hada nélkül is?
Ha szeretnének hallani egy ízig-vérig jól kivitelezett sufnituning anyagot, akkor a Darktrance önökre vár. Kaptam már kritikát amiatt, hogy igazán csak ezek a cuccok érdekelnek, ami nem igaz, inkább arról lehet szó, hogy ha utólag megtudom egy lemezről, hogy mindent egy ember csinált, akkor nagyobb érdeklődést tanúsítok a további munkái iránt. Egyébként ezt a torzulási lehetőséget kizárandó, mostanában úgy hallgatok zenét, hogy nem nézem meg előre a felállást, és mást információt sem róla.
Lehet, hogy a metálzene csapatmunka, de akkor kérem, hogy akik ezt hirdetik, magyarázzák meg ezt a lemezt itt…
<a href=”http://badmoodmanmusic.bandcamp.com/album/pessimum”>Pessimum by Darktrance</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.