In medias res: a 2007-ben alakult várpalotai Pure Tears Of Dolori története a mostani Cryomechanical EP-ig olyan szokványos (teszem hozzá gyorsan, szerencsére!), hogy ha magyar filmipari termék lenne, akkor Barátok Köztnek neveznék. Csapattá formálódásuk előtt minden tag rendelkezett zenei előélettel, szereztek már kellő rutint a színpadi fellépések terén és Veszprém megye undergrund zenekarai közt sodródva beoltottak pár rajongót, ismerőst is. Találkoztak, játszogattak együtt, megállapodtak egy jól csengő név égisze alatt, tagcserével borzolták és nyújtották pengeél vékonyságúra saját idegszálaikat, próbaterem utáni vadászattal felezték meg végül még azt is. A próbák alatt az együtt zenélésből barátság lett, és a készülő dalok stílusában sem volt különösebb vita. Az elkészült szerzemények rögzítésre kerültek és demó formájában ki is adták – többnyire maguknak. Viszont segítségével már bátrabban lehetett kopogtatni a magyar „közélet” kívülről gyönyörűen csillogó álomkasélyának kristályajtaján. Fesztiváloztak, koncertezek kitartóan, és a demó visszajelzéseiből a sértődéseket félretéve komoly építkezésbe kezdtek, hogy az újonnan megalkotandó zeneszámok már valóban azt a minőséget tükrözzék, amire felfigyelhet a zenekedvelő, valamint esetleg a rajongók bukszáiból és a zenészek tehetségéből egyre szerényebben élő kiadói köztes közeg.
Eddig stimmel?
És mi hallottunk már hasonló pályakezdésről? Tyü-hűj, de még mennyiszer! Talán ez a leggyakrabban taposott ösvény a már említett álomkastélyhoz. És néhányan a valaha rajta caplatók közül ma már meghatározó együttes stabil rajongói háttérrel támogatva. Ez az „életpálya modell” kitartással, fejlődni akarással, elszántsággal és kifogyhatatlan ötlettárral végigjárható, de borzasztóan izzadságszaggal körülövezett. Remélem a srácoknak (Nagy Gábor – szólógitár, Hernyák Szabolcs – ritmusgitár, Bujdosó János – dob, Hanák Gyula – basszusgitár, Palotás Péter – ének) sikerül a végeláthatatlan lépcsősoron feljebb tolakodniuk az eszméletlen tömegben, ugyanis a Cryomechanical nagyon „felnőttes” produktum. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a 2010-es Gitárnyűvők tehetségkutató fesztiválon Pápán, a szervező város különdíját megszerezte a zenekar! A legelemibb feltételek tehát adottak.
A lelkes zenészek nem teketóriáztak sokat, felpakoltak 5 nemzetközi szintű dalt egy kislemezre a jól megszokott és szeretett dallamos death, metalcore és göteborgi irányaiból kikeverve. A megszólalással ugyan van némi bajom, mert nekem például a szólógitár túl hátulról szól és számomra nem is elég élesen, de összességében elfogadható a minőség. (Kicsit jobban belemegyek a kvarkok rendszerébe, remélem nem lesz sértődés az őszinte szóból.) Másodjára megemlítem, hogy a vokál alig különül el az vezéracsarkodástól. Nem szeretem, ha túlzottan egybemosódnak, mint a kikelő zöldség és a győtény, nem bogozni akarom a zenét, hanem élvezni! A dobbal sem vagyok mindenhol kibékülve, ugyanis a cinek használata az egész lemezen annyira statikus, hogy a strófák végeztével ott is hallani vélem, ahol amúgy nincs is. Még szerencse, hogy a lábmunka nem ennyire monoton. Sőt! Nem egy résznél még az As I Lay Dying neve is felvillant elismerést kiváltó jelzőfényként az ütemóceán horizontján. Az ének a stílusok közt elfogadott, és szerencsére nem egy hangnemben elüvöltött szövegeket hallok, hanem legalább négyféle hangképzéssel megtarkított erőteljes, férfias üvöltéshalmazt. A dallamos éneklést viszont nem erőltetném nagyon a jövőben, mert nem emeli kellően a kompozíciók értékét. (Talán egy női vokál színesíthetne, mint paprika a rántást, de nem feltétlenül szükséges.) A basszus és a ritmusgitár egybeolvadása nem eszközöl bennem felháborodást, de én a négyhúros futamokat bátrabb dallamelhagyásra ösztökélném. Találjon magának külön medret a szólógitár megtámogatására!
A hat perces átlaghosszúságú dalok nagyon jól kitöltöttek ötletekkel, ami időtartam azért nem a legjellemzőbb ismérve a stílusnak. Bátor húzás volt, de bejött! Nincsenek túljátszott dallamsorok és ami még ennél is fontosabb, nem érzem sehol, hogy a témákat csak egymás mögé pakolva eljátszanának az idővel és a hallgató tűrőképességével. Kerek egészet hoztak létre mindenhol.
Van-e kedvenc nótám a lemezről? Hm, nem lenne könnyű kiválasztani egyet (nem is tudok), mert komolyan mondom, minden szerzeményben találtam magamnak olyan rágócsontot, ami sokadik nekifutásra is velőízzel tölti meg ragadozó emésztőrendszerem ízlelésért felelős receptorait. De talán a nyitó Lost My Faith Noumenás szólójátékát emelném a legmagasabbra mind közül, még annak ellenére is, hogy a finnek is most szórakoztatnak új lemezzel és azért ők ezt sokkal kitartóbban művalik. (Rövidesen beszámolok a részletekről.)
Végezetül jöjjön a dolgok rákfenéje, a macskaköves út kockakőhiánya, a dinamikus levesízesítés egy meglazult kupakú sótartóval. (És egyben egy kis magyarázat is a lemezre adott tetszési indexhez, ugyanis nálam egy EP legfeljebb 8 pontot érhet el!) Öt számot valóban tudnak írni, de egy nagylemezt is meg tudnak tölteni ilyen minőségű dalokkal úgy, hogy fél óra után sem csökken a zeneevő érdeklődése? Nem vagyok még meggyőzve róla, hiszen a közel azonos tempóban végigügetett zúzdákat hamar unalmasnak, egysíkúnak skatulyázhatja a zenével ismerkedő hallgató, de a Cryomechanicalt egymás után többször is meghallgatva látok rá esélyt. Majd a srácok remélem be is bizonyítják ezt.
Sikeres és reményteli bemutatkozás!
A lent megadott oldalakon ingyenes letöltéssel akár mindenki otthonába is fogadhatja a Cryomechanicalt. Nekem megérte beszerezni, örömmel ágyaztam be a hallgatnivalók közé!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.