A zenekar a ’90-es évek elején lefektette a technikás, abszurd brutális műfaj alapjait. Hiába tartja nagyon sok ember a Morbid Angelt, vagy a Cannibal Corpse-ot és a Deicide-ot a tengerentúli halálmetál etalonjainak, szerintem egy kicsikét elbújhatnak amellett amit a Suffocation tudott elérni az Effigy Of The Forgotten, valamint a Breeding Spawn párossal. Zenéjükkel egy egész generációt ihlettek arra, hogy felkapják hangszereiket az éppen aktuális keményzenei trendeket követve, az extrém metaltól egészen a deathcore-ig legyen szó. A New York-i csapat harmadik lemezén viszont valami olyat alkotott, amelyet még senki nem tudott megközelíteni, nemhogy lemásolni csak úgy (ezután valahogy úgy érzem, hogy az utána következő lemezeik nem lettek olyan tökéletesek)…
A Pierced From Within az igazi death metal esszencia. Az első, és a legfontosabb dolog, amivel ez a kilencszámos kiadvány kilóg az egész színtér 99%-a által agyonismételt kliséhalmaztól, az az a hihetetlenül beteges, skizofrén atmoszféra, amit nyújtani tud. Az ember úgy érzi magát, mintha egy sorozatgyilkosról szóló horror film szereplője lenne, ahol a szerzemények változó dinamikája adná az üldözéses jelenetek zaklatottságát. A hallgató a saját bőrén tapasztalja azt a feszültséget, emiatt érezheti úgy magát az aki meghallgatja ezt a lemezt, mintha részese lenne az egésznek. Ennek a hatáskeltésnek a hátterében pedig egy olyan zenei részleg áll, amelyről a mai fiatal egyszálbelű, fültágeszos, izompólóban feszíteni próbáló core-csemeték csak álmodozhatnak….
Ez a csapat viccen kívül nem bárdistákkal operál, hanem láncfűrészesekkel. Terrance Hobbs és Doug Cerrito olyan egyedülállóan súlyos és fémes gitárhangzásba csomagolva halmozzák a tonnaszámra tördelt, de eközben soha nem tapasztalt húzású gitártémáikat, hogy az még a mai, mindent hallott füleknek is üdítően hat. Frank Mullen bebizonyította, hogy miért tartozik ő is a legjobb death metal vokalisták közé.
Félelmetes, hogy milyen hangja volt már akkor is a színtér hörgészeihez képest, arról nem beszélve, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek lehet érteni a szövegeit hallgatás közben. Doug Bohn teljesítményére panaszt nem lehet tenni, pedig Mike Smith (a blatstbeatek egyik nagyapja) játékával bele se gondoltam volna mekkorát ütött volna ez a lemez.
A lemez hemzseg a fantasztikus megoldásoktól, emiatt az elkerülhetetlen brutalizálások közepette minden számban vannak olyan momentumok, amik nagyon is emlékezetesek és fogósak: legyen itt szó a Thrones Of Blood szólóját elővezető leállásról, a Depths Of Depravity bevezető basszuskiállásáról, netalántán a Torn Into Enthrallment akusztikus indításáról, és még sorolhatnám. Félelmetes, hogyan tudtak bánni a témákkal, valamint azok szerzeményekké való formálásával. Az alapvetően gyors tempójú dalok között olyan ravaszul időzített belassulások vannak elrejtve.
Még hosszú ideig lehetne sorolni ennek a klasszikusnak az erényeit, de szerintem nem érdemes tovább szaporítani a szót vele kapcsolatban. A Pierced From Within brutális, hangulatilag elborult és autentikus, komplex, technikailag kifogástalan, de emellett egyedi és emlékezetes. Műfajában alapmű, és ez egy olyan lemez, amire még a death metal rajongó öreg korában is emlékezni fog és nem csak a Cannibal Corpse – Tomb of the Mutilated-ére.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.