Bár ezen a néven korábban létezett már egy dallasi HM fogat, ez ne tévesszen meg senkit. A szóban forgó Seventh Veil ugyanis egy teljesen más csapat. Nevüket egy híres kelet-hollywoodi sztriptízklubról vették.
Az öt olasz legényből álló brigád a 80-as évek glam/sleaze stílusában próbál alkotni. Amit lehet piszok jól csinálni, ahogy a skandinávoknál több banda is teszi (példának okáért a svéd Crashdiet, Backyard Babies, Hardcore Superstar, Debbie Ray, Gemini Five, Babylon Bombs, netán a finn Private Line), meg lehet közepesen is. A talján Seventh Veil sajna egyelőre az utóbbi csoportba tartozik.
Legnagyobb hatásként a Mötley Crüe-t nevezik meg, ám még rengeteg lépcsőfok vár rájuk, hogy Nikki Sixx-éknek akár a poros lábnyomába léphessenek. A borító és a zenei stílus alapján reménykedtem pedig, hogy ez abszolút kedvemre való csemege lesz.
Az énekes hangjában sincs meg az a karakter, az a plusz, ami kiemelhetné a mezőnyből a Seventh Veilt. Egyszerűen felsorakozik három darab nóta közel negyedórában, amelyek a maguk nemében nem volnának rosszul összerakva, valamint jól is szólnak, erre se lehetne panasz, de az a bizonyos egyéniség, saját arculat borzasztóan hiányzik.
Enyhítő körülményként ugyanakkor felhozható számukra, hogy mindössze 2 éve léteznek, ez az EP pedig tavaly jött ki, tehát még bőven az út elején járnak.
A hangzáson és külcsínen kívül dícséret illeti még a címadó nóta kissé Van Halenes refrénjét, egyébként semmi olyasmi nem hallható itt, amit ne hallottunk volna korábban a stílusbeli igazi nagyágyúktól. Ha már európai neo-glam-ről és sleaze-ről van szó, én a magam részéről maradok inkább a skandinávoknál.
Sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, a mi The Joystixünk is köröket ver az olaszokra. Amennyiben a fiúk nagylemezt akarnak csinálni, oda már ettől sokkal-sokkal több ötlet és fantázia kell. A nagy hűha ezúttal elmaradt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.