2003. Pireneusok, Franciaország. Megalakul a Depressive Winter. Ennyit tudok a bandáról mondani, mivel a honlapjuk nem elérhető (igen, a domainekért fizetni kell, ha lejár, ez történik), az arckönyv oldalukon meg semmi infó… Két tag, Profane énekes – mindenes és Naja Atra dobos…
Mikor elindult a lemez, azt hittem, hogy indusztriál anyagot fogok hallani, aztán máshogy alakult a dolog, az elején csupán hangulati alapozást szolgált az az effektezett dobolás.
A Voices már eloszlat minden kétséget affelől, hogy itt metalzene fog-e szólni. A dal első percének végén olyan tempóra kapcsol Naja Atra, hogy majd hanyattesünk a székkel. A zenekarnévből mondjuk nem ilyen muzsikára számítani, hanem valami vonszolósabb atmoszférikus doomra talán.
Ami furcsa, hogy black metalsága ellenére elég sokat visít – a gitár. Üveghangok, megsikított pengetések. Ezek inkább a death metal vagy a metalcore sajátjai. Nem mintha rosszul jönne le a dolog, érdekesen színesít. Főleg, mivel túl sok érdekességet ezen kívül nem hordoz a dal.
És sajnos a többi sem.
Az Abyssben van egy gitárszóló is, ami harmonikus, jól kivitelezett, hallatszik, hogy tud Profane gitározni, de a zenei alap nem egy nagy valami.
Ezután pedig a Post Mortem Celebrationben (micsoda cím!) a tompított riffeknél csúnya gitár – túlvezérlést hallani. Ugyanolyant, mint a Nevermore Dreaming Neon Black lemezén… A tempó egyébként ebben a dalban megint csak beteker szépen.
És végre itt éreztem egy kicsi izgalmat. Sőt! Erre a nótára még azt is mondanám, hogy tetszik.
Aztán innentől kezdve egyszer csak történik valami, mert a színvonal tovább emelkedik… Ha minden dal azt adta volna, mint az utolsó előtti Delicious Sorrow, akkor azt mondom, kilenc pontos anyag ez.
A grafikai megjelenés eléggé rendben van, bár túl sok egyediséget nem hordoz. VISZONT!!!
A borító elején úgy szerepel a lemezcím, hogy Nihilum Bellus, a CD élén pedig Nihillum Bellus… Pfff…
Én úgy döntöttem, hogy az egy l-les verziót írom be…
Mit is hallottunk szűk negyven percben (az utolsó dal egy feldolgozás)? Monoton dallammeneteket, amiket némileg a dob vadít meg egy kicsit. Én szeretem a monotóniát, a hosszan kifejtett témákat, de akkor azok legyenek jók is… Enélkül csak a műsoridőt kezdjük el hamarosan figyelni. Mellesleg második lemezről van szó, ami az első után hat évvel született meg. Lett volna idő agyalni.
A legnagyobb bajom ezzel a koronggal viszont az, hogy pont a tél depressziós hangulatát nem adja vissza. Lehet, hogy a két tag is érezte ezt utólag, ezért tette fel a lemezre a szűk két perces Cold Wayt, amiben szélfúvás hallatszik a háttérből, és tűzropogás…
Olyan, mintha egy zenélni akaró, technikailag jó, metalzenét hallgató kezdő banda hozta volna össze, ahol viszont nem csíráznak az ötletek. Még azt mondanám, hogy dob téren ütős cucc ez, viszont a dob nem dalszerző hangszer. Lehet egy dobos akármilyen jó, ha a többiek nem tudnak dalokat írni (Liljekvist és a Katatonia esete szigorúan az utolsó két lemezre értve), igaz a vége egy bő nagyságrenddel jobb a Nihilum Belusnak, mint az eleje.
Amikor meg megy az ötlettelenség, szinte várja az ember néha a fogós témákat, szinte oda hallja, de véget ért a dal, és néz bambán, hogy azokat hogy nem lehetett odaszúrni. Ennek ellenére a háromnegyedet megkapja a cucc, mert mint már mondtam, a dob eléggé feltuningolja És a Delicious Sorrow hatalmas.
Azt nem találtam meg a tecsőn, csak ezt:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.