Sokáig ódzkodtam ettől a kiadványtól, mert a borítója egy kicsit amatőr. Egy árbócdarabba kapaszkodó hajótörött sodródik a tengeri viharban, mindez festményen, de elnagyoltan, óvodás színvilággal, ami rettentőten nem adja vissza a helyzet tragikus mivoltát. Arra emlékeztet a kép, amit pl. régen a Junior Alfa nevű ifjúsági magazinban láttam kiskoromban. Asterix képregények voltak benne, és én kiskamasz fejjel faltam azokat. Nos az egyik részben Asterix a pohos haverjával sodródik a tengerben, és egy vastag faágba kapaszkodnak. Az a rajz hasonlít erre.
Szóval egy kicsit a külcsín megnevettetett…
A zenével viszont túl nagy baj nincs. A hattagú ukrán csapat nem bíz a véletlenre semmit. Minden posztra külön emberük van, és ez hallatszik a zenén is (a basszer Atrius 2012-ben csatlakozott). A 2009-es demójuk után ez a bemutatkozó korong, tehát nem rohannak.
Egy könnyed bevezetés, majd beledurvul a dolog a lassú death metalba, egyből ügyesen használva a dallamokat. Annyira jól hullámzik az első dal, hogy észre sem vettem, mikor lement a hatodik perce is. Jól befogadható, értelmezhető tétel, a végefelé akusztikus kiállással.
Ekkor még nem éreztem funeral doomnak ezt a zenét, de a My Tormentnél már igen. Szépen belelassulnak, ahogy illik. Egy jó darabig vontatott, de mielőtt pont unalmassá válna, változik az összkép. Így kell csinálni, máshogy nehéz falat.
A vokállal nem szaroztak viszont sokat, végigszaggatja a torkát Mad úr. Persze erre is mondhatjuk, hogy nem kell ide több, nekem azonban jól esett volna, ugyanígy a dob részéről némi érdekesség időnként. Lehet azt izgalmasabban is művelni úgy, hogy még simul az alapjában véve lassú zenére (az Esotericnél vagy Ahabnál például ilyen – két kiváló dobos a lassú műfaj élmezőnyében).
A negyedjére érkező Unspoken Wordben a tetszési indexemnek jót tett a középrésznél hallható dallammunka, és a kiállás is, mivel ekkorra lett egy kicsit túltömve a fülem a druzsvával. A Cold Rusted Flamenél pedig a zongora lepett meg, majd szintén jön egy lazulás, kedvemre.
Ekkorra már határozottan éreztem, hogy okosan összerakott cucc ez, még ha nem is az azonnal támadó és meglepetésekkel telipakolt fajta. A dal lezárása is méltó a műfajhoz. Ahogy az ezt követő tétel kezdése is. Sejtelmes, depressziós, szellős. Nem rohanunk sehová.
A záró darabban nagyon ötletes és túlvilági szintetizátor hangszínekkel operál a billentyűket megdolgozó Crutch, viszont kérdem én, miért kellett erre ennyit várnunk???
Ezt hiányosságnak hallom, és bár nem létszükséglet, de nagyban felturbózza általában ezt a műfajt. A szinti nem elég határozott.
A gitárok eléggé odateszik magukat, sok a meglepő fordulat, hallatszik, hogy szempont volt a nyilvánvaló megoldások kikerülése, viszont az atmoszférát kívánnám. Misztikusabb, ködösebb lenne az anyag, persze kérdés, hogy mi volt a cél.
A borítónál gyanítom, hogy ragaszkodtak a festett cucchoz, csak nem sikerült azt profin megvalósítani, de még haladó szinten sem. Jobb választás lett volna oda is az, amit a booklet belsejében láthatunk. Rézkarc-szerű ábrák fekete alapon fehérrel. A belső része a kiskönyvnek bőven lekörözi a fedlapot.
Nem meghatározó, de megbízható alkotás ez mindent összevetve, bátran merem ajánlani a funeral doomot hallgató fazonoknak, de a kezdőknek is. Egy kis vakmerőség kellett volna még, és nálam meglépte volna a kilences küszöböt, ahová viszont csak a legnagyszerűbb lemezeket sorolom be. Így erős nyolcas, és bízom benne, hogy a következő anyaguknál meglesz a bevállalás, a belazulás.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.