Folyamatosan tűnnek fel olyan bandák, akik márpedig azért sem a bevált formulák mentén komponálnak, erről határozottan meg vagyok győzve, ha a jelen cikk tárgyát képező angol Acolyte anyagát veszem górcső alá. Főleg az újkeletű formációk mernek kajakra elrugaszkodni, ami csak részben írható a bátorságuk javára, de a tapasztalatlanság, az alapok nem kellő ismerete jelen esetben pozitívan csapódik le. Ez a szerencsés előjel, mert amikor meg nem, akkor születnek a kukatermékek.
A Malekh névre hallgató ritmusgitáros/dalszerző 2008-ban indította be a banda szekerét
Önmagukat extrém metalnak kategorizálják, a Metal Archives azt írja, hogy progresszív black metal, és ezek nagyjából le is fedik a lényeget. A post jelzőhöz nem érzek kellő belazulást, és atmoszférát. De hajszál híján…
Egyből az elején meglepetés ért… A lábcinen tizenhatodos kíséretet hallani, ami érdekesen, izgalmasan hat ebben a műfajban egy kicsit.
Más szempontból a dobbal viszont gondok vannak. Még ebben a dalban Brady igen gyakran kiesik az ütemből, és nem csak arról van szó, hogy a pörgetéseknél nem ér vissza, vagy túlvállalja magát, hanem például a blasteknél nincsenek meg az egyei (sor eleji lábdobok).
Kár, mert a zene viszont meglehetősen jól adja vissza a black metal kettősségét, miszerint morózusság mellett kifinomult dallamosság.
Talán ennyi a defektje a lemeznek…
Gyorsan bele is kezdenék elmesélni, hogy mi esett jól…
A harmadik, Leng című dalban nagyon ötletes a fő gitárriff. Nem nagyon hallottam még ilyent efféle kormos zenében. Pár perc után meg egyenesen stoneres lesz. Eredeti megoldások egymás után. Közben a basszus finoman felmerészkedik a magasabb tartományokba is. A dal végefelé egy egészen fura már-már jazzes betét hallható. Ez előjön később is, többek között a Sunrise című kis kellemes ópusznál, ráadásul úgy, hogy károgás megy rá… Egészen meglepő és ötletes. A dal vége meg belassuló, sludge ízt hordoz…
A korong fele után már rájöttem, hogy ez rendszeresen visszatérő eszköz itt.
Valami eszméletlenül gusztustalan a hörgés. A négyes The Nameless Expanseben különösen. Bugyborékol a torka JT-nek, majd meg is fejeli sikolyokkal, elhaló gurgulákkal. Pompás.
A Formidine-ben hallható csilingelés miatt majdnem odaírtam a post jelzőt a stílushoz.
Az utolsó majd 12 perces tétel pedig egy röpke kitekintő valamiféle pszichedelikus stílusba… Keményen meghúzta a pontszámot.
Részben azért szeretek black metal lemezeket hallgatni, mert itt egy kicsit vékonyabban szólnak általában a gitárok, ami miatt vastagabban jön elő a basszus. Kíváncsi lennék, hogy hány banda gondolja ezt át, és hánynál alakul így csupán azért, mert sikító gitárhangra utaznak.
Itt sem derül ki, de a hatás él. Tehát finoman átszűrődik, mit molyol a négyhúroson Paul.
Két hallgatás után már körvonalazódik, hogy a brit társaság megpróbál hozzátenni ezen a lemezen valamit a szokásos black metal sablonokhoz, és én úgy érzem, hogy sikerrel… Igaz, a kivitelezéssel akadtak problémák, és ezt leginkább a dobra értem. Lehet, hogy egyesek ezen meghökkennek, de nem vonok le érte pontot. Egyrészt egy kicsit black metalról van szó, másrészt az első lemeze ez a bandának. Egy zenekar megítéléséhez pedig legalább három lemez kell.
Miért?
Csak…
Roppant szórakoztató anyag az Alta, aminek a végére totálisan eldönthetetlen, hogy milyen stílust is hallgattunk voltaképpen. Sok ilyen zenét! Szükség lenne rájuk a fémzenei színtéren. Hagyománytisztelet és kísérletező kedv egy helyen. Pompás árucsatolás.
Többször módosítottam a pontszámot, már a cikk lezárása után is… Maximum lett belőle.
A Lengnek nem találtam meg a lemezes verzióját, csak egy korábbit, ami viszont szerintem jobban szól, mint a lemezes:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.