Európa csizmája nagyobb, mint gondolnánk! Még szerencse, hogy az olasz együttesek annyira aktívak, hogy színültig töltik zenei tartalommal, mert ha a Mikulásnak kellene ezt megtennie december 6-án (NEM karácsonykor!!!), akkor krónikus Hull a pelyhes… lázban égne az ott élő fiatalság. Az meg már vízkeresztig, ho-ho-hó, maradandó károsodást okozna az önállóság jegyében formálódó, ho-ho-hó, zenészek szókincsében. Mit színültig, már túl is csordul az a lábbeli, így juthat el Magyarországra is a föle. És én ennek csak örülni tudok! Hogy miért? Tucatszám ismerek meg olyan tehetséges bandákat, amik csak nevükben ismeretlenek a nagyközönség előtt, minőségben megközelítik, vagy fiatalos bohóságuknak köszönhetően el is kerülik a felső ligás hírességeket. Ho-ho-hó…
A fővárosban, 2008-ban alapított zenei egylet hat tagból áll. Akárcsak Lappföld szánjainak patásai. A hangszerek kiosztása ebből és a játszott zenei stílusból legalább annyira könnyen kitalálható, mint a salátalébe pottyantott lakmuszpapír színe. Hogy mi a különlegességük? Mondhatnám egyszerűen, hogy semmi, hiszen az Urban Urbis-szal nem kellett új szószedetet létrehozni a fémzene katalógusában. Viszont nem is fedném le eme kijelentéssel a válóság sokszínű kaszálóját. Ugyanis a marcona riffek püfölése, a változatos ritmusok és hangszínek frissítő ereje, a zongora mennyei simogatása és a vártnál egy oktávval mélyebben megszólaló férfias énekhang együttállása olyan elegyet alkot, ami robbanásveszélyt okozhat, ha megfelelően telelihegett és emellett rosszul szellőzött helyiségben hallgatjuk. Ha viszont a szabadban, engedve a lágy szellő érzéki csábításának, akkor maximálisan üdítőleg 6-6 (hathat, ha valaki szeretné érteni a fáradság szülte krampuszi kódolásomat).
Már a Breath The Decay bevezető lélekharangja, kísérteties, gótikus világa megadja az alaphangulatot, de az ebből egyenesen építkező Summoner tompított gitártémája, duplázója, erős vokállal támogatott éneke megmutatja, hogy itt nem másodvonalbeli 53 perc kerül felfedezésre. Néhol ugyan felüti fejét a heavy és a thrash, de pont ettől lesz euro power az alkotás, emiatt szeretjük, nem?
A Desert Twilight a zongorás – gótos oldal ajándék masniját bontogatja, de az ének/gitár kettőse adta kérdezz-felelek a galopp alappal megolvaszthatja még a legkeményebb fémszíveket is! Az oriental oldal szintiszólóban kapott helyjegyet, a progresszivitás pedig a refrén alapritmusában. Izgalmasnak hangzik, ugye?
A Blinded erősen szaggatott, zaklatott kezdőritmusával arra enged következtetni, hogy dalszerzéskor a kotta alapját pontvonalakból hozták létre. A dallamsor teljesen rendben van, függetlenül attól, hogy a refrén végéig kell várni az igazi áttörésre, a könnyen felidézhető és egyediséget varázsoló névjegyre. A szólót kicsit túlvariálták, de még fiatalok, mindent bele szeretnének tenni a levesbe, és valahol nem is baj, hogy nem a bevált receptek mintájára dolgoznak. Ezen gondolatfonalat tovább gombolyítva hamar eljutok oda, hogy tulajdonképpen a számokban megszokottnak számít a szokatlan. Itt van mindjárt az első ballada, az Another Cry, ami legalább annyira kemény fémzene, mint amennyire érzelmes líra.
Viszont így adhat lakkozott tetejű napernyő árnyékaként határozott kontrasztot az azt követő Throne Of Your Ruin vad rohanásának. Ebben a dalban csak egyet sajnálok: a gitárszólót követő szintifutamot nem folytatják valami eltolt ikerszólóval, az akusztikus kiállás kicsit feleslegesen töri meg a hangulat ívét. De legalább jól szól!
Az Ocean Still Sings ismét a kiábrándultság és lassan önemésztő düh maszkját veteti elő velünk az ágy alól, ahová az utolsó sikertelen randevú után rejtettük el. Itt érzem először azt, hogy hiányzik egy kis recsegő halálhörgés. Kárpótlásul a szám végén bemutatnak egy kis középkori keringőt. Nagyszerű! Tudom értékelni az ilyet, nem hiába hiszek a zenei toleranciában. De csak a rendes zenék esetében…
A Chiral Twin leginkább a spanyolos hangulati elem és a refrén dallama miatt maradt meg nálam a hét pont felettiek népes táborában. Elsősorban olyan embereknek tudnám ajánlani, akik nem látnak messzebb a pohár fenekénél, de még hisznek a Mikulás legitimitásában. És december 6-án!
A két utolsó nóta maradjon talán talány, a misztikum a legtöbb esetben felébreszti a bennünk nyugvó kíváncsiságot. Ahogyan azt az egyik leghíresebb magyar rockénekes megfogalmazta „Ha ki van rakva minden, az nagyon sokkoló. Az, ami csak sejthető, az igazán izgató.” És milyen igaza volt!
Itt a vége, fuss el véle! Ho-ho-hó, csak ne felejtsünk el friss szénát kikészíteni a rénszarvasoknak. Hadd jöjjön mifelénk újra a csodaszán, és mutassuk meg az elamerikaiasodott világnak, hogy mi a különbség a két decemberi ünnep között! És hogy hogyan zenél a Ruinthrone…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.