Remélem mindenki emlékszik még Doogie White and La Paz Granite című lemezére – sőt, sokan azóta is rendszeresen hallgatják -, amit itt ajánlottam az olvasók figyelmébe! Ezért talán nem is kellene most lefutnom a „honnan jöttek, kik is ők” kötelező körét. Aki kihagyta, vagy csupán felelevenítené és nem lusta kattintani egyet, az megnézheti, ha meg akad olyan, akiben ecetfa módjára kelletlenül kihajtott a mutatóujji fáradtság, az maradjon csak abban a hitben, hogy ez valami neokonzervatív truerock.
A ráncos dalok fiatalos lendülete úgy tűnik új hajtásokat hozott a már kiszáradtnak hitt La Paz ágaira. Ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy az örömzenélésnek lesz folytatása? Én nem fogadtam volna rá még egy egylyukú gombbal sem. Viszont annál nagyobb örömmel iktattam magamnak a hírt, hogy a semmiből, mintegy földgöröngy alá elgurult babszemből kifejlődő égig érő paszuly hirtelenségével és hihetetlenségével kerül a világ elé a folytatás. Ez a The Dark and the Light! Másszunk hát huszárosan fel a levelek nyújtotta 13 fokú lajtorján a tetejéig, hátha ismét rácsodálkozhatunk a világ szépségére! Jó is lenne, annyi keserűség veszi körbe az önsajnálkozó emberiség beteg lelkét manapság…
A délibábos biztonságot jelentő Anyaföldről elrugaszkodva először a Little Black Book Of Songs blues-os, rockos rostjain vethetjük meg talpunkat. Először ZZ Top-oghatnékom támadt tőle, mondván ebben a magasságban, még nem fájhat a szikkadt talajra érkezés, de szerencsére elég gyorsan kapaszkodót találtam az átvezetőben. A refrén, akár csak 30 éve, most sem acélos, a középső részben hallható gitárnyektetés visszafogott Doogie munnyogással sem a legkiválóbb ötlet egy lemeznyitó dalban, viszont a Hammond kiemelése zárásként már boldogan lendíti tovább végtagjainkat a képzeletbeli növényen.
A sokak által agyon magasztalt Don’t Drink With The Devil nálam valamiért nagyon nem működik. El is keseredtem az első hallgatáskor, hogy miért kellett újra fonásra kényszeríteni a már izületes, megvénült Csipkerózsikát. Nem bíztam a folytatásban, hisz mit tudnak alkotni az ilyen kezek? Vélhetőleg csak törlőrongyot. Az aranytorkú Doogie, tartományának rázókövén járkálása, a rém unalmas témájú refrén agyon ismételgetése, valamint az ötlettelenség apuka és kényszerűség anyuka nászából született szóló mellett csupán egy érv szól, nem nyújtották 10 percig. Lépek is gyorsan felfelé.
Az Old Habits Die Hard középtempós blúzába bújva nyalogathatom a sebeimet, végre újra szól az éltető életigenlés. Ugyan műfajában nem kiemelkedő darab, de ér annyit, mint kánikulában egy kaszálós vastagságú szelet hűtött dinnye.
Burlesque. Ez a következő állomás. Málházós léptekkel menetel a dal végig, és végre emlékezetes refrént hallhatunk. Joe Cocker, Chris Rea lemezek, valamint a Helloween Chameleonjának hangulata árad szét benne, be is szippantom tüdőm legtávolabbi hörgőcskéjéig, hadd éltessen! Eszközeik pedig a szaxofon, trombita és a harsona.
Ötödik elemnek a The Good Old Days érkezik. Mint ahogy az a lent hallható videóban hallható, a nosztalgia szelleme írta a szerzemény kottáját. Légiesen könnyűre is sikeredett, semmi görcsösség, kényszer, felesleges komplikálás nincs benne, csupán a barátság és a rockzene szeretete! El is tud rugaszkodni róla az embert rendesen a mesefa soron következő levelére.
Az instrumentális De La Luz orgonája olyan észrevétlenül fakad az előző dalból, hogy azt hittem csupán egy ötletes outro. Ráadásul ugyanilyen zseniálisan érkezik ebből a feszes Devil in Disguise. Ez már sokkal inkább Iron Maideni metál, mint könnyed hard rock dalocska. A szokásos egyszerűségű refrén meg-megszakad egy-egy ős-Eddás Slamovits-féle futammal, hogy aztán a brittek legvasasabb szűzével kézen fogva elvigyen minket Spanyolországba flamencózással továbbkoptatni vásott cipőnk talpát.
A Lonely Are the Brave egy kávázós, zongorás ballada. Ennél az állomásnál már bízvást tudtam, jó helyen vagyok, békére leltem, amíg szól, nem kell könnyeket sodornom a fájdalomtól lehunyt szemem sarkából. Hacsak nem olyat, amit a rám pilledő boldogság szült oda. Az elnyújtott, nem, ez nem jó szó rá, a kidolgozott gitárszólóért bármelyik gitáros odaadná fél életét, hogy aztán a másik felében vastagon megélhessen ennek ezerféle átírásából. Talán a Pink Floydtól hallottam ehhez hasonlót. Az utolsó pár taktus pedig az Enigma fénykorát idézi – nem szokványos összetétel.
Ilyen erős lemezközép után nem is csodálkozok, hogy egy háttérzenésebb dal következik, a Shadow of Romance. Középtempós Beatles-potyadék Hungáriás középrésszel, vödörbeéneklős hangbeállítással. Ennyi.
A Sweet Little Mistreated ugyan gyorsabb ritmusra íródott, ami fej, láb és szabadon hagyott kar mozgatására késztet, de (furcsa mód) a refrénen kívül sok különlegesség nincs benne. Szimplán csak jó hallgatni mondjuk babfamászás közben.
Men of War, ez már a paszuly csúcsa előtti utolsó megálló. De még milyen megálló! Komor, lassan hömpölygő, a heavy metal power ágának rügyéből fakadó, közel 7 perces méregzöld lapulevél. Jól eltalált, csak a beteljesedése lett kicsit túlkomponálva.
A két perces Fallen gyakorlatilag az előző dal folytatása, könnyed, elszállós, enyhén kelta hangulattal. Emlékezetes lemezzárást jelent, kár hogy a Men of War vége suta. Így nem tudja értékeit annyira kivillantani.
Most végre – maybe – letekinthetek a mélybe, láthatom a honnan jöttemet és összevethetem a hová érkeztemmel. Ez alapján elmondhatom, hogy az új lemez ugyan nem röpített a Granite magasságába, de még így is mélyen bevéste nevét fémszínű emlékkönyvembe.
Köszönöm!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.