Amikor először volt szerencsém Space Mirrorst hallgatni, azt mondtam: hát ez meg mi a nyavalya??? Azt sem mondhatnám, hogy túl kellemes élmény volt, de a szokásos történet esett meg… Muszáj volt újra meghallgatnom. Azóta a groteszkségével, elvontságával belopta magát a szívembe, nem mellesleg Alisa kisasszony mostanra egész neves zenészgárdát toborzott maga köré. A zenekar jelenleg tíz tagot számlál, melyből négy az egykor jól pörgő és most ismét lemezt készítő Hortus Animae sorait is erősíti.
Ha lehet ennél az anyagnál az orosz hölgy tovább fokozta a zenei tébolyt. Martyr Lucifer hangja pedig garancia arra, hogy az ének egy darkos, sötét, meditatív élt fog kapni. M hangterjedelme messze nem túl nagy, de azzal a kevéssel nagyon ügyesen bánik. Mellesleg az éneksávok fifikásan vannak kikeverve. A szólóének középről jön, a vokálos részeknél meg szétugrik sztereóba.
Ha hasonlítanom kéne valamihez a The Other Godst, akkor az ötvenes évek fekete-fehér horrorfilmjei jutnának eszembe, de valami vicces kivitelben. Ez a zene olyan retro, annyira visszavisz minket abba a korba, ahogy semmi más. Ja, és nem hangtanilag vagy mondjuk hangszerelésében retro, hanem a hangulatában…
A második szám végén M ügyesen nyújtja el az utolsó szót. Majd az egész dal elnyúlik egy kicsit. A kivezető gitárszóló alatt molekulák táncolnak a képzeletbeli látótérben.
Az első dal egy átlagos felvezetés egyébként, időnként hadaró szövegeléssel. A Nameless City egy kicsit szellősebb fantáziálgatás, majd a She Devil érdekesen szótagolt szövege, és menetelős lendülete miatt egy kicsit szétesik, de valahogy a perverz énem szeretné is ezt, akarom, kérem…
A négyes tétel pedig egyenesen idegesítő gitárdallammenete úgy hat, mintha csak egymásra hányt témák egyvelege lenne, aztán valahogy kiáll a torz rész, és a csilingelésben hirtelen rendszer hallik… Tébolyító… Örvénylik – kavarog a dolog, igazán nehezen befogadható… Dinoszauruszok… Csak így bele a közepébe… nesze…
Ekkorra már megvolt egyfajta szabályos zárt osztály érzés (tudom miről beszélek, dolgoztam ott egy rövid ideig – mondom dolgoztam!!!)…
…aztán… egy szaxofon szóló, ami ezt az érzést csak elmélyítette…
A (The Case Of) Red Hook pedig hirtelenjében átvált szépbe pár másodpercre. M éneke érzelmessé válik, majd harmonikus kétszólam teszi még kifinomultabbá…
Idegtépően suhog a lábcin, Alisa a végén belebugyborékol a mikrofonba.
Az egyik kedvenc részem a Times Unknown és a címadó átvezetése (zongora, majd a következő dal).
A szaxofon később ismét visszajön egy hangnemeket teljesen figyelembe nem vevő szóló képében. A feszültséget egy gitárszóló oldja fel.
Egyébként az anyag elejétől a végéig ott lebeg annak a lehetősége, hogy ezek a témák esetleg csak így sikerültek, de igazából ez sokadlagos, ha azt veszem alapul, hogy hatnak vagy sem…
Augusztus hetedikén ölt fizikai formát a Transubstans Records jóvoltából.
Nem tudom, miként lehetne kellően kihangsúlyozni, hogy ehhez a cucchoz hatalmas nagy óvatossággal kell közeledni, mivel tulajdonképpen émelyítően visszataszító, idegesítő, és sok esetben a zeneiséget teljességgel mellőzi. Egy tébolyult fantáziajáték ez, egy gondolatkísérlet, amit egyben fogyasztani nagyon nehéz. A leginkább az a furcsa számomra, hogy Alisa hogy tudott rávenni ennyi embert, hogy ehhez a nevüket adják. Ezek olyan kategóriák, amiket időnként a legtöbb zenész bepróbálna, de utána gyorsan el is szalad, mert bár a csábítás nagy, de a félelem is, hogy lebőgés lesz, vagy köpködés.
Roppant kíváncsi vagyok rá, hogy miképpen fogadja majd a szakma a The Other Gods-t, hiszen a szerzők ismét megfejelték a hibbantság szempontjából az eddig elkövetett szörnyszülöttjeiket…
Pillanat…
Valaki kopogott…
…
Hmmm… Senki. De furcsa… De akkor mi ez a hang…?
Itt suttognak. A sötétben suttognak ők…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.