Depths Of Depravity
Insensible Extinct Mechanical World
A zenekart a 2002-es Into the Decay albummal ismertem meg, amely akkor még nem kevés oldschool deathmetálos jellemzőt hordozott magában, leginkább Suffocation hatást. Ez azóta már talán eltűnt, vagy csak annyi minden más hatással vegyült, hogy már nem lehet észrevenni. A zene sokkal inkább a ma népszerűbb brutal deathmetal vonalon mozog, de ugyanúgy vannak dallamosabb, könnyebben emészthetőbb riffek, továbbá a szenzációs hatást elérő tiszta gitáros kiállások, de ne rohanjunk mindjárt a dolgok elébe.
A tisztességes vásárló, aki nem tölti le az albumot, hanem megvásárolja 2500 magyar tallérért, az egy eléggé érdekes borítóval találja szembe magát. Eléggé kaotikus nem vehető ki belőle semmi értelmes első ránézésre, és személyes véleményem szerint ronda. De ha kinyitjuk tokot, majd elővesszük a kis füzetkét mindjárt láthatjuk, hogy miért is van ez. Mindegyik dalszöveg mögött más képet láthatunk, ugyanis egy koncept albumról van szó, amely a mai ember életét kíséri végig a születéstől (illetve az azt megelőző 44 másodperctől) a halálig. A borító tehát ezt összegzi. Miután erre jól rájöttünk, rakjuk be a korongot valamilyen lejátszóba.
Birth -44s : ez az album intrója, amely a koncepció szerint a születés előtti 44 másodpercet jeleníti meg. Elhagyván a nyugodt anyaméhet, szép lassan egyre több inger éri az újszülöttet és megszületik a következő számra, azaz az on the land of hate-re. Nagyon eltalált intró, maximálisan illik az album egész hangulatához. És már itt észrevehetjük az első nagy változást a zenében az előző albumhoz képest: Iszonyú mélyre (H-ra) hangolt gitár.
On the land of hate: Itt indul be igazán a lemez teljes fordulatszámon, igazi adrenalin bomba. De aki az előző lemezes oldschool hangzást szereti annak talán inkább egy kis csalódás. Nekem is az volt de egy kicsit csaltam és megszereztem a lemezt már kb. 3 hónapja, így volt időm megszokni a hangzást. A gitár az végül is nem rossz, eléggé telt hangzású és tiszta, de a dob nagyon nem tetszik. A pergő úgy hangzik, mintha egy fém darabot ütnének. De ez direkt lett ilyen, kétségtelenül, az album témájához jobban illik ez a kicsit kihalt, színtelen, érzéketlen, mechanikus hangzás.
A számról még annyit, hogy talán az Into the decay kistestvére lehetne. Viszonylag dallamos riffelés, gyors tempó, koncertekről elmaradhatatlan kellék. Feltűnik benne egy kis tiszta gitár is, ez koncerteken is remekül hat, ám egy hibája a számnak az a rövid szóló. Szerintem cseppet sem illik bele a dalba, kicsit hangulatromboló. Nincs más szóló a lemezen, de kárpótolhat minket jó pár riff amelyet egy technikás szóló virtuozitásával bírnak.
Lying in stain: Ez a szám folytatja az előző lendületét, ám ez már olyan, amihez tényleg kell jó pár hallgatás amíg az ember ténylegesen bele tud merülni a riffekbe. Viszont itt egy újabb dologgal szembesülhet a hallgató: A basszusgitárral, amelynek létéről akkor kapunk csak először jelt, amikor egy erősebb pengetésű basszuskiállást találjuk szembe magunkat. A következő kiállásnál hallhatjuk csak igazán, hogy alapjáraton mennyire halkan duruzsol a háttérben. Kaphatott volna egy pár decibellel többet.
Burid alive: Egy kicsit nyugodtabban, csendesebben kezdődő dal. Nem igazán jellemző a bandára a szép lassú kvintelés, hát itt most kapunk tőlük ilyet is, na persze nem túl sokáig. Bár nincs blastbeat, azért
Reflect: Ez a szám a koncepció szerint egy agresszív visszavágás az érzéketlen kihalt mechanikus világnak. Hát az agresszivitást azt el is találták, a nyitó téma az iszonyatosan mélyre hangolt gitárokkal és a gyors blastbeat-tel, nagyon erős.
Awake: ismét egy nyugisabbnak ígérkező nóta, nagyon hangulatos tisztagitárral. Kicsit jazzes beütésű, élvezetes dobjátékkal (de persze egy kis blastbeatet kapunk a fülünkbe).
Scars in sense: Egy rádió interjúból (gorezone-ból természetesen) tudom, hogy ez az a dal, amit egy kicsit sietve dobott össze az együttes. Hát ebből a sietségből csak a tempó maradt meg, egyáltalán nem érződik a dalon, hogy kapkodva vagy erőltetve lenne megírva.
For an empty world: Csendes kezdés után eléggé gyors nóta szakad ránk, bár kicsit könnyedebb riffekkel. Itt jegyezném meg, hogy az előző albumhoz képest egy nagyon fontos előrelépést tett a csapat: sokkal inkább egész dalokat írnak mint riffhalmazokat. Az előző lemezen, nem igazán lehetett egész számokban gondolkodik (kivétel persze Into the decay és …of heart), csak jó riffekben. Ezen a lemezen most már külön karakterük van a daloknak.
Unescapable: Az ismét tiszta gitárral nyitó Unescapable is ékes bizonyíték erre. Talán az egyik legjobb dal a lemezen. Azért csak talán, mert jön utána egy:
The Releasing Resignation: Ami talán az egyik legjobb Depths of Depravity szám. Szintén van benne tisztagitár, és iszonyú technikás, ugyanakkor nagyon élvezetes riffelés, és amit Spirk László a szám végénél az üveghangokkal művel, azt már nehezen lehet fokozni.
Amiről nem ejtettem még szót, az az ének: az ének (hörgős) hanggal nincs semmi probléma, nagyon öblös és illik a zenéhez, ám egy apró probléma talán, az érthetőség. Illetve annak hiánya. Persze a deathmetal nem az a stílus, ahol a közönséggel együtt énekli az énekes a refrént, de tényleg, még úgy is, hogy közbe nézem a szöveget, egy szót sem tudok megérteni. Nem igazán probléma ez, de talán érdemes lenne kipróbálni egy váltást az ének terén is.
Összegzés: Az I.E.M.W. Egy nagyon erős brutal death album lett, némi dallamos riffel, és szenzációs tisztagitáros részekkel, élvezetes, izgalmas dobtémákkal. Mondhatni hogy egyedi zenét tett le az asztalra a csapat. Ám negatívum a hangzás, még ha passzol is a koncepcióhoz, és nekem kicsit hiányérzetre adott okot a szólók mellőzése. Kétségtelenül a maximumot nyújtották a lemezen a zenészek, talán korai erről szólni, de a továbblépés iránya már nem a technikai színvonal növelése kell hogy legyen. Várom a harmadikat, még ha arra megint 4 évet is kell várni.
Ui.: BRUTAL MASTURBATION reunion-t!!!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.