Station Dysthymia
Overhead, Without Any Fuss, The Stars Were Going Out
A funeral doom műfajjal (is) eléggé később ismerkedtem meg, ahogy még egy pár extrém metal műfajjal, így az ilyen zenék feldolgozása terén inkább a 70-es évek elvont kísérletei nyújtanak számomra támaszt, illetve adnak segítséget, amikor kategóriák, stílusok megállapítására merészkedek. A régebbi forgácsolók, most valószínű nevetnek, mert pontosan tudják, hogy mire is gondolok.
A funeral doomnak is van egy oldalhajtása (ahogyan szinte mindennek), ahol nem csak a kötelező műfaji elemek bája jelenik meg (extrém lassú tempó, mély gitárok és mély hörgés), hanem esetleg atmoszférikus elemek, pszichedelikus csilingelés, esetleg dallamos ének. A gyakorlott és trv funeral fülűek, erre lehet, azt mondják, hogy a műfaj szoptatós sarjadása, és csak arra jó, hogy a mainstream irányába billentse el ezt a zenét. Én viszont egyáltalán nem így látom, vagy mondjuk arról lehet szó ismét, hogy a keményvonalas hallgatóság érzéketlen a kísérleti elemekre.
A Station Dysthymia zenéjében találunk ilyen koszfoltokat, tehát egy nagyon kevés dallamos ének, szintetizátor, és a reverbes gitárcsillámok is előjönnek, ezzel a sötét bitumen viszkózusságát nagymértékben lecsökkentve, az akusztikai dolgokat élvezetesebbé, izgalmasabbá téve.
Az a tény, hogy a lemez első dala közel 35 perces(!), tükrözi a trendekkel való szembeszegülést, az pedig, hogy simán végighallgatható, és nem leterhelő, a jó kivitelezés eredménye. Mondtam, hogy oroszok? Nem, de ezek után azt hiszem elmondtam azt, ami a leginkább közrejátszik abban, hogy kiváló az anyag. Lefordítom, hogy ne tudjanak belekötni, kedves kritikusaim: az oroszok és a szlávok általában bitang jó funeral és kísérleti (post) doom zenéket csinálnak (Ea, Septic Mind, Odradek Room), de nem azt mondom, hogy csak ők. És nemcsak jókat, hanem jellegzeteseket, felismerhetőeket. A Station Dysthimia zenéjében viszont hallok Esoteric hatást is, ami azt jelenti, hogy hangzásában, témáiban valamelyest híd a kelet és nyugat között. Sőt! Bár a nagy kedvencem, a német Valborg ennyire nem ellazult társulat, az ő művészetükkel is hallok némi rokonságot.
A legjobb pillanatok számomra az első dalmonstrum rendkívül elnyújtott, de okosan építkező befejezése (a 22. perctől) és a 16. percben belépő finoman torzított (overdrive) gitárjátéka. Aztán a második szerzemény szintén végefelé feltűnő málházása (Ichor – „csak” tizonnyolc és fél perces), azzal a húsba hatoló templomi orgonával. A Starlit – A Rude Awakening tételben pedig a végefelé hallani egy meghökkentő hangnemváltást, ami után hirtelen begyorsul a dob, ezzel megintcsak meghökkentő fordulatot ütve a szuperlassú zenébe. A Starlit második részében meg molekulakergetős szintetizátor-gurgulákba süpped bele a minden-mindegy hangulatot árasztó döngölde.
A dalok szövegvilága gyakran a halál utáni élet témáit feszegeti,
Jellemző rám, és még sok társunkra, hogy a Hangpróbán tekerünk, mint a barom, gyorsan lefuttatunk egy lemezt, ami miatt csak felületesen hallgatjuk meg, így a tényleges értékekre nem tudunk odafigyelni. Persze a Hangpróbának nem az a célja, hogy részletes bemutatását adjuk minden bejutónak, inkább szórakozásunkra van, és a gonoszságunk megetetésére, néha mégis sajnálom, hogy nem tudok 100%-ban objektív és odafigyelő lenni. A lemez ajánlója, Mike666 szerint már-már evokeni magasságokba ér ez a produkció. Szerintem meg megelőzték a mestereket jelen esetben.
Ennél a lemeznél a pontszámot az vitte le egyedül eleinte, hogy a műfajra jellemzően előjön néha pár olyan rész, ahol nem nagyon történik semmi (második hallgatásra ez már nem volt olyan egyértelmű). Az Ahabot kivéve nem nagyon hallottam még olyan funeral doom csapatot, ahol ezek a részek TALÁN nem is léteznek. Mikor harmadszor mentem neki a hallgatásnak, nagyon akartam, hogy ne halljam ezeket, és végül sikerült. Mert még az üresjárati témákban is megbújik valami, ami miatt szórakozom a hallgatása közben. Meg amikor hozzáteszik a srácok a saját fűszereiket, kimagasló a teljesítmény, nagyon átjön a spiritusz.
Ki fogja ezt a zenét szeretni? Hát… az elvetemült hosszú dalok kielégíthetik a funeral doom mániákusokat is, de sok a kísérleti téma is, viszont ezek a részek pont segítik a kitartást azok számára is, akik még nem nagyon találkoztak ezekkel a temetői hangulatokkal és tempókkal. Úgyhogy én ajánlom minden metalt szerető fajzatnak.
Kiváló munka! Az egész meghallgatható audio minőségben a Bandcamp oldalukon.
A csapat Novoszibirszkben aktivizál. Ezen a helyen eddig a mért legmelegebb nyári hőmérséklet 37,2 fok, míg a téli leghidegebb -45 fok volt.
<a href=”http://stationdysthymia.bandcamp.com/album/overhead-without-any-fuss-the-stars-were-going-out”>Overhead, Without Any Fuss, The Stars Were Going Out by Station Dysthymia</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.