Ahogy az eleven gyerek a magyarázkodását kezdi, amikor nekifeszül a „Hogyan törött el a virágcserép?” kérdés elfogadhatónak vélt megválaszolásának, miszerint „Az úgy kezdődött, hogy…”, én is elég távolról futok neki a feladatnak.
A szerkesztőségbe érkezett promóciós hörgő-morgó lemezek között finnyásan kutakodva először a szemem akadt meg a szürke – piros borítón, ami mint egy konzervdobozból előfecseredő darált hús kívánatoskodott az örökké éhes bendőm felé. Aztán teljesen szándékosan összefutottam egy dalukkal (már nem emlékszem pontosan, hogy melyik lehetett az), amiben felfedezni véltem az amerikai death agressziójának és a svéd vonal dallamosságának kettősét csakúgy, mint a grindcore cséplését és a thrash zakatolását. Hm, ebből még új kedvenc is lehet, gondoltam boldogan.
Postabontás után a gyári csomagolású lemez kellemesen megmelengetett (ritkán kapok olyat), nyomban munkára is fogtam a fülesemet. …és komótos léptekkel a mosoly úgy fordult csalódottságba arcomon, mint focidrukkereknek a válogatottunk romániai szereplése láttán. A változatosság minden dalban egyforma, így elmondható, hogy kiszámítható a váratlanság, az üvöltés pedig egy háromtojásos rántotta elkészülésének ideje után már annyira borzolta nerve-szálaimat, hogy félidőre szünetet rendeltem el magamnak. De csak egy röpke lekvárfőzésnyit.
A második futamot már könnyedebben gyűrtem le (tudtam mire számíthatok), és az összkép is színesedett, pedig a lemez hangulata meglehetősen sötét. Harmadjára már a részletekre is tudtam figyelni, és jelentem érdemes volt önként újra hurokba dugni öregedő nyakam! Minden tételben rejlik valami megfogható finomság, valami valódi meglepetés, fantázia a Himalájaként kidomborodó technikai tudás mellett. Az egész alkotásra jellemző, hogy éminence grise módon mennyire vállán viszi Dariusz Brzozowski dobos (Vader, Dimmu Borgir) a lemezt. Ilyen rafinált és összetett játékot (mert ez sokkal inkább önfeledt játék, mint izzadságsó-marta tornagyakorlat) már régen hallottam. Kár, hogy a nyakba akasztott bőgő virágzására (Jacopo Rossinak köszönhető) a nyolcadik számig várni kell, jóval többet igényelne a gitár zúzása ellentételezésére. És nem kell csupán szolgai módon, ámbár precízen kísérni a hangszertesót, csak mert neki több húrja van, kérem! Megint meglengetem a „Nagyobb teret a basszusnak!” feliratú vörös posztót; ugyan foganatja valószínűleg nem lesz, de nekem jólesik, hát hadd tegyem!
Fabio Palombi énekstílusával már a sokadik hallgatás után sem vagyok kibékülve, hiába fűszerezi dallamos-szerű énekléssel(?) az eszeveszett ordítást, nem hallom a dühtől a lényeget. Túlságosan tolakodó, agresszív, így elveszi a figyelmet a hangszerekről. Pedig amit Ermal Zaka művel a gitározás fejezetében, az figyelemre méltó. A tehetsége megkérdőjelezhetetlen, csupán a dalszerkezeteken kellene változtatni, hogy valamiben eltérjenek egymástól a kaptafa-nóták. Vetteli lendülettel kezdés, dal közepi ritmusfelezés, majd megint lecsócsapkodás a végére. Ez így még akkor is kevés, ha közben beleszövődnek közel-keleties motívumok (Waves), Beyond Twilightot és Darkologyt idéző feszültség (Fracture), horrormóka (The Sequence), flamenco-bazseva (Neither Here Not There) és akusztikus morzsa (Zero). A két instrumentális tétel (Al-Dajjal, The Reign Of Thousand Years) jó ötletnek bizonyul, remekül megszakítják a megszállott tempó, zaklatott riff és ordítás keverékét, amely még dallamosítva is olyan erősen maró, akárcsak az agyoncukrozott törkölycefre párlata. Ráadásul a lemezzáró valami fantasztikus! Az elején mintha őszi erdőben sétálva szélzúgásra gerjedne a csend. (Mondjuk zongorával sokkal hatásosabb lehetett volna ez a rész, de ez legyen az én hiányérzetem.) A távoli magányos ösvényen temetési menet battyog, de a léptek neszét az elülő szél felerősíti, mígnem már csak azt halljuk, megszűnik a külvilág felfoghatónak lenni.
Ha ki kellene emelnem még egy dalt, akkor az a Lenny Nero lenne, ugyanis a refrénje melodeath-be hajlón szippant magába, míg a többi Nerve stílusjegy is nyomatékkal jelen van. Progos témákból sincs hiány, de ez elmondható szinte minden dalról. Talán a megszokottnál többet még a The Sequence tartalmaz, na, az is előkelő helyen szerepel nálam!
A lemez hossza ehhez a stílushoz ideálisnak mondható, „szükséges és elégséges”-nek ítélem meg a majd’ 38 percet.
A minőségről nem szóltam még, de talán nem is kell. Gyönyörűen szólnak a hangszerek, tisztán szól, szinte tapintható a feszültség, amit át szerettek volna adni az alkotók.
Hogy kinek ajánlom? Mivel még felém is utat tudott törni a Fracure, így gyakorlatilag bátran minden ’forgács olvasónak!
(És persze munkatársnak!)
Igényes munka!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.