Az olasz – de leginkább itáliai – zenei élet állóvize a legkevésbé sem nevezhető nyugodtnak. Felszínét folyamatosan hatalmas és néhol több emeletes habok övezik, és egyre csak nagyobb, s nagyobb hullámok ostromolják. – Sohasem lehet tudni, hogy mi történik a mélyben. – A fent nevezett zenekar is ebben a hatalmas hullámoktól tarkított, megnyugodni képtelen víztömegben tűnt fel. Jelenlétével pedig részt követel nem csak a hazai – értsd. itáliai – hanem a világot jelentő, nemzetközi zenei életből is. Titkon pedig csak reméljük, hogy jó szeleket sikerült a talján ötös kishajójának kifognia.
Hogy mégis, mire számíthatunk?
Ha az ember magában elkezdi „kóstolgatni” a zenekar nevét – s itt tegye mindenki szívére a kezét – leginkább egy dark és/vagy gótikus dallamokat játszó képzeletbeli banda képe vetül lelki szemei elé. Aki ezen a nyomon indult el – mint ahogyan jómagam is – azt sajnos ki kell, hogy ábrándítsam. Mert az első felcsendülő dallamok után mindenkiben tudatosul, hogy ez nem más, mint „egyszerű” tradicionális heavy-metal.
A zenekar által nyújtott meglepetéseknek ezzel pedig még közel sincs vége. – Nem elég az, hogy a nevük nem tükrözi a zenei stílusukat? – Mert ez a tehetséges olasz kvintett volt már Slender és High Voltage is, de a 2003-ban alakult formációnak – a két demót jó emberi szokás szerint nem számítjuk – ez az első albuma.
No, de térjünk is rá a lényegre, a zenére. Nos, a zenekar által képviselt zenei stílus leginkább a ’80-as évek nagy heavy-metal bandáinak megoldásaiból táplálkozik, de mentségükre legyen mondva: jól megírt dalokkal felvértezve és modernebb formában. – Tehát temessük is el jó mélyen magunkban a zenei reformáció gondolatát ezzel az együttessel kapcsolatban is.
Miután az egyediségre való törekvésbe vetett hitünk is végleg szertefoszlott a Nighglow-al kapcsolatban, ideje kitérnünk ennek az olasz zenekarral kapcsolatos pozitív benyomásokra is. A We Rise album egyik erőssége, hogy pont annyira hosszú játékidővel rendelkezik, hogy az ne tűnjön erőltetettnek. – Az alig negyven percben így is kellemesen megfér a nyolc heavy nóta. – Az előadott dalok minőségére pedig nem lehet panasz. A jelenlegi trendeket nézve is hiánycikk. A zenészek elég jól teljesítenek az albumon ahhoz, hogy ne csak elrohanjuk a nóták mellett, de minduntalan újra, s újra hallgassuk azokat.
Az itáliai fogat egyébként nem kér sokat a hallgatótól, de sokkal többet nyújt, mint azt csak úgy gondolnánk. – Ne legyintsünk, hogy ez egy egyszerű motoros és bőrökbe öltözött banda, mert az úgy egyszerűen nem lenne igaz. – A banda énekese, Daniele Abate olyan orgánummal rendelkezik, hogy hangja hallatán egyből a Manowar-os Eric Adams jut az ember eszébe. – Néha meg tisztára Matt Shadow-os a hangja, de csak néha. – A lényeg, hogy egyáltalán nem idegesítő a vokál, sőt az is egy jó pont az énekes részéről, hogy nem erőlteti a magasakat. – Valljuk be, azokkal a magasakkal néha nem is nagyon tud mit kezdeni a mezei zenehallgató. – Azt pedig erősen merem remélni, hogy a manowar-i vokálok nem csak a stúdiómunka része.
A remekül teljesítő – bár sajnos semmi újat és 
meglepőt nem hozó – ritmus szekció mellett a zenekar magáénak tudhat két olyan bárdistát is, mint Andrea Moretti és Giulio Negrini, akik nem csak zenélni tudnak, de játszani is szeretnek a hangszereiken. – Ezzel kapcsolatosan talán még egy kis meglepetés belefér mára, ugyanis Giulio elismert hangszerkészítő hírében áll. – Ami persze önmagában még nem garancia az üdvösséghez.
Mint arról már szó volt, a zene „egyszerű”, mint a kő. Minden a helyén van. Az albumot nyitó We Rise-tól kezdve egészen az albumzáró End Of Time-ig. A dalok nincsenek túlcicomázva, illetve agyoneffektezve s ráadásul egyből hatnak. Ettől is működik jól az egész. Tehát teljes mértékben kielégítik az olyan szobarockerek igényeit is, mint amilyen jó magam vagyok, valamint azokét is, akik nem akarnak túl mélyre ásni a zenekar által játszott zenében.
9/10.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.