Mötley Crüe, Motörhead, Crashdiet, Hardcore Superstar, Led Zeppelin, Taking Dawn, AC/DC, Dirty Penny.
Saját bevallásuk szerint ezen alakulatok zenéit szeretik a leginkább az ukrán John Galt tagjai. Lelkük rajta, tegyék. Viszont, hogy a zenélhetnékjüket is ezen irányok kövezte sugárúton trappolják végig, az már más lapra tartozik. Egészen pontosan minden érdeklődő zenekedvelőre. Hogy érdemes-e belehallgatni a roppant fiatal négyes első nagylemezébe, ismerve a stílust és annak lefutását? Nem húzom az időt feleslegesen, egyből kimondom, igen is, meg nem is. Akkor most hogy is van ez?
A piálási szándékukat csak az üzekedési ösztönük kiélhetetlensége múlja talán felül; ezt az üzenetet már vagy ezerszer megkaptuk különböző művész-emberektől. (Általában nem is éltek annyira hosszú életet, hogy aggódniuk kellett volna a klimax miatt.) Most is e témakör ömlik elénk 37 percen át.
Ha ennyivel elintézném, akkor azt az érzetet keltem, hogy ez egy 3652. bulilemez, ami egy emberöltővel később pottyant a lemezboltok emberszag-mentes közegébe, semmi egyéb.
Ha meg hozzáveszem még a borító olcsó és aszimmetrikus hatásvadászságát (mondjuk könnyen elidőzhet rajta a tekintet, de azért első EP-jük méterekkel szebb köntössel rendelkezett…), és a tagok promófotóit (ha az utcán szembe jönnének velem, öregebbnek érezném magam még az evolúció elméletének megalkotásánál is) akkor valószínűleg nem is adtam volna a Served Hot-nak egy esélyt sem.
De nem így teszek, mert elmerülve a zenei részletekben – és elővigyázatosan megfeledkezve a külsőségekről – igazi kincsekre lelek!
A hangszerhasználat fiatal koruk ellenére nagyon is érett, kimondottan tetszik, amikor a két gitár összetetten játszik, hol összefonódva, hol pedig egymással ellentétes irányba vonszolják a dallamokat. Ostap Molyavko éneke erősebben behatárolt az évi szabadságkeretemnél, viszont kellően koszos, mint a tüzépes billencs. Szerethető, de igen nagy rafkó kell, hogy az ötödik lemezen is tudjon még érdekes dolgokkal előrukkolni. (Még a nagy kedvenc Ville Laihiala-nak sem sikerül ez mindig.) A basszus témái csak akkor térnek el a ritmusgitárétól, ahol a két hathúros viaskodik egyet, tehát megfelel a stílus egyébként nem túl magas elvárásainak. A szolgai módon, de becsülettel alárendelté válást a dob is magáénak érzi, nem akarja királlyá koronáztatni magát még véletlenül sem. Egyértelműen az éneken és a szövegeken van a hangsúly, ami a lemez rövidsége miatt nem is baj. A marcona éneket még éppen nem érezzük oda nem illőnek, mint kapszaicint a francia krémesben. Viszont még öt nóta után nem tudom, hogy hogyan vélekednék. Valószínűleg elbizonytalanodnék, de ez csak feltevés.
Egy kicsit talán irigykedek a zenekarra. Pedig nem is zenélek. Ennyire fiatalon, olyan célokat kitűzni a zászlóra, mint sületlen lepénnyé inni az arcot, meg zenélés közbeni bögyörészési rekordot felállítani, nem túl magasztos, de nekik olyannyira bejött, hogy elég volt három nóta egy EP-n és egyből lemezszerződésük lett. Más tehetséges muzsikusok amíg élnek, nem jutnak kirakatba, csak amikor ők maguk építenek egyet maguknak. No, mindegy, nem csak a zeneipar ördögnemzette kétarcú succubus, nem is kell foglalkozni mindig az igazság keresésével. De azért féltem én az ukrán „gyerekeket”. Ha már most túlságosan belefeledkeznek a siker émelyítő süteményének majszolásába, a másik nemmel nem társasjátékozás közben átélhető örömök hajhászásába (aminek a végén már az összetekert esernyőt tokjába való berakásától is erekciójuk lesz), akkor nem fogják egy levegővétellel elfújni születésnapi tortájuk 30 szál gyertyáját.
Habár, amit a zene nyelvén közölnek, az tetszik!
Sokkal inkább efféle dalokat kellene leadni a rádiókban reggelente ébresztőnek, kedvfokozónak és kedélyjavítónak, mint a 128. mega-faktoros báb-babának legújabb egynyári slágerét…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.