Ashes Of Chaos
Eye

(logic(il)logic Records • 2013)

2013. szeptember 24.

0

Pontszám

5

Az olasz zeneipar minden egyes résztvevője szinte fáradhatatlanul rója a kötelező köröket stílustól függetlenül is – s valószínűleg ez nem csak kimondottan az itáliai állapotokat tükrözi globalizált világunkban – abban a hitben, hogy egyszer eljön majd a várva várt siker. A zenei határok folyamatos kiszélesítése, a különböző stílusjegyű zenék egybemosása talán jó ötletnek tűnhet, – amely valószínűleg lehet célravezető is, de legtöbbször inkább fájdalmas.
Valami hasonlót érzek a fent nevezett, Ashes Of Chaos debütáló albumával kapcsolatban is. – Igazából egy friss társasággal van dolgunk, akik legelőször „egyszerű” feldolgozás bandaként alakultak, amelyet természetesen követtek a saját szerzemények is. – A zenekar hatásai között szinte a teljes keményzenei paletta szerepel: Pain Of Salvation, Opeth, Tool, Dream Theather, Symphony X, Mastodon, Goblin. Valamint jó adag jazz, funky?! hatás is. – Aztán majd döntse el mindenki magának, hogy pillanatról pillantra melyik banda „szól”.

Én már most itt óva intenék mindenkit, hogy az ilyen felsorolásokat mindig fenntartásokkal fogadja. Legfőképpen akkor, ha egy első lemezes banda a bemutatkozáshoz máris egy konceptlemezt készít. – Ez sokszor még a sokat tapasztalt zenekaroknak sem megy elsőre. A sztorira most nem térnék ki, akit érdekel kutasson egy picit utánna. Bár előre szólok nem egy Oscar díjas téma áll az album középpontjában. – Azért nem is olyan vészes a dolog, ha megmaradunk szigorúan csak a zenénél. Hiszen az album szól is, ahogyan illik, bár a stílusok közötti átmeneteket finomabban is tálalhatta volna elénk a talján kvintett, mert így a gyengébb idegzettel rendelkező hallgatók idegrendszerében ez kisebbfajta károsodást is okozhat. – Én viszonylag elég jól tűröm az éles váltásokat, de amit itt az olaszok művelnek az még nekem is feladta helyenként a leckét. – A koncepció jó, de a megvalósítás azért úgy tűnik elcsúszott azon a bizonyos banánhéjon.

Csak, hogy halvány fogalma is legyen az embernek a fent leírtakkal kapcsolatban, máris kitérek egy egyszerű példára. Már az albumnyitó „Ashes of Chaos”-ban az arcunkba kapjuk a stílusok ocsmány mód keveredését. A progresszív metal zenék kliséjeivel indító dalocska leginkább a jó öreg „Dream”-es és Symphony X-es irányvonallal kezd, hogy aztán egyszer csak átcsapjon egy mindenféle bizarr kétségbeeséstől, őrülettől teli Arcturus-hoz hasonló betétbe, amelyet szó szerit black-metal-t idéző károgás tarkít, hogy majdan az egész visszatérjen a „helyes mederbe”. – Azt hiszem, ez közel sem egy progresszív zenekarra jellemző megoldás. Sőt… Attól legfőképpen sem lesz progger egy banda, hogy mindenféle átmenet nélkül 3216 féle stílust tud eljátszani egy dalban. – S ez még csak az első nóta az albumról.

A zenekar magjának – gitár, dob, basszus – teljesítményére szerencsére nem lehet panasz. Mert képzett zenészekről van itt szó, akik tudnak is zenélni. A gitárszólók pedig akár egy egész ponttal is emelhetik a zenekar teljesítményéért kimért pontokat.
Még jó, hogy a tiszta hangokért felelős Alexios Ciancio nem adta károgásra, hörgésre a fejét, mert azon túl, hogy erősen hallatszik olasz akcentusa, valahogy nehezen tudnám elképzelni „kajabálni”, egyszerűen nem az a karakter. – Azt helyette megteszik a többiek.
A kicsit félresikerült dalszerkezetek ellenére akadnak itt igazi „progger” gyöngyszemek is a dalok között. Ilyen például „Falling”, vagy az „Atmosfear 1.” – bár utóbbi közel sem olyan hatásos, mint mondjuk egy Opeth „ballada”.
Vannak még itt amolyan az igazi a „zenei maszturbáció” fogalmát kimerítő tételek is, mint mondjuk a „Noviluno”. – Hallgatása során olyan érzése támad az embernek, mintha csak a zenészek azért kapnák a „fizetésüket”, hogy a skála minden hangját le tudják játszani egy dalban, s azt is minimum kétszer. De hasonló hangot üt meg az Awake is. – A’la Dream Theater.
Számomra az igazi mélyrepülés – ami előtt értelmetlenül állok – az az „Atmosfear 2.” tétele. Egyszerűen nem összeegyeztethető a zenekarral.
Furcsa lesz így kimondani, de csalódottságomat egyedül csak az album zárótétele, a „Rinascita” tudta feledtetni, ami ráadásul ékes olasz anyanyelven íródott. – Egyébként ilyen amatőr módon szétcsapni egy zongorás részt még nem hallottam. – Ezek ellenére, ha az album csak közel ilyen minőségű dalokat tartalmazna, akkor szívesen ajánlanám bárki számára.

Ezek után csak annyit tudok mondani, hogy ez sajnos stíluson belül sem túl kiemelkedő album. – Kár érte, mert jó ötletek vannak benne. – Talán, ha még kicsit csiszolták volna a dolgokat, egy igazi remekművel lehettünk volna gazdagabbak.
Csak fanatikusoknak, s azt is csak fenntartással! – Legközelebb kevesebb hatást kellene felvállani.

5/10.