Számomra a könnyűzenében (utálom ezt a megnevezést, mert nem könnyebb, mint a „nem könnyű”) két kedvenc korszak létezik. Az egyik a ’65 – 75′ közötti, a másik pedig a kilecvenes évek közepe. Utóbbinál a csúcs mondjuk legyen az 1994-es plusz – mínusz 1 év.
Múltkor a Godspeed Ride lemezéről koptattam a számat, most ismét egy régi anyagot veszek elő, viszont megkockáztatom, hogy a nagyobb kiadóknál megjelent cuccok közül ez a rekorder az ismeretlenség szempontjából. Őszintén meg fogok lepődni, ha kiderül, hogy még valaki ismeri rajtam kívül a ‘forgács közönségéből. Egyrészt nagyon izgalmas dolog ilyesmiről írni, másrészt rohadt nehéz, mert nem túl sok információnak lehet utánaásni…
A ’94-ben alakult Power of Expression egy német zenekar volt, és összesen két lemezük jelent meg. Az első egy kis cégnél, a Lost & Found Recordsnál, és tulajdonképpen egy korábban a Kaliforniában működő HC banda a Bl’ast teljes lemezének volt a feldolgozása. Annak a lemeznek a címe az volt, hogy Power of Expression.
A csapat a megjelenés után egy évvel ismét stúdióba vonult, hogy felvegye első olyan lemezét, amin már saját nóták szerepelnek. Ez a Woodhouseban valósult meg, ahol olyan formációk fordultak meg korábban – később, mint a Therion, a Tiamat, a Moonspell, a Kreator vagy a Grip Inc. A felvételeket David Nicholls és Siggi Bemm vezette, így a megszóllalás garantált, kevés olyan erős, telt és mégis tiszta hangzást tudnék még mondani példaként, ami itt hallható.
A kiadványt a Century Media gondozta, és a hónap albuma lett a Rock Hard magazinban. Két évvel a megjelenés után már a Voivoddal, a Stuck Mojoval és a Bolt Throwerrel turnéztak. Tehát nagyon sok együttállás megvolt ahhoz, hogy a csapat felfusson. Jó stúdió, tehetős kiadó, és előzenekarság neves csapatok előtt…
Mégsem…
Egyébként az is érdekes, hogy hogyan jutottam hozzá a kiadványhoz. Ugyebár teljes őszinteséggel jelenthetem ki, hogy ’95 környékén még kizárólag pénzért vettem zenéket, a letöltés még sehol nem volt. Volt viszont a Vera, egy falumbeli rocker csaj, akinél megjelent pár promó CD, ahogy ez is. Kartontokban, semmi csillivilli, csak úgy natúrban… Összesen 200 forintot fizettem érte. Rá volt írva, hogy „promotional use only”. Mivel nem volt ekkora lemezdömping, mint manapság, és a letöltés sem ment, ha egyszer valaki megvett egy kiadványt, azt jó sokáig pörgette. Ezt is jól áthallgattuk, ahogy illik. Akkoriban laktam együtt egy albérletben Saszával a Without Face-ből, neki pedig volt egy regimentnyi zenéje CD-n és kazin, csupa ehhez hasonló remekmű. Bocsánat a személyes kitérőért…
A lemezről három olyan dalt is tudok mondani, ami a későbbi zenei ízlésemet jelentősen befolyásolta. Az egyik egyből a címadó Water. Semmi cicoma, csak bele a közepébe. Olyan egyszerű dal, hogy szinte hihetetlen. Tizenhatodos duplázás a dal egészében, a gitárok reszelnek vele együtt, a szólógitár meg a refrénben lekíséri az éneket. Amely ének egyszer a HC – thrash üvöltözést, másszor egy mormogó sludge dallamos éneket mutat.
Aztán a Black Crowes on Speed. Basszer döngölde, monoton dobbal, majd beszakítanak a gitárok, és 200-zal megy a zúzda. Aztán az érdekes gitárdallammal megalapozott refrén, ahol az ének a csúcsokra tör. Sokáig ez volt a kedvenc dalom a lemezen, mostanra viszont eléggé egységesnek érzem az egészet.
Harmadiknak pedig a Commander Ozone, mely az előző kettőnél lassabban dolgozik, alattomosabb. Az a fajta, amit hallunk a fejünkben már egy hallgatás után az utcán, az iskolapadban, a munkahelyen, és sokáig be sem ugrik, hogy melyik előadó melyik dala ez. Nagyon hatásosak itt a kiállások, és a refrénre rávezető bridge. Mintha egy szakadék szélén egyensúlyoznánk, majd a refrén lesodor minket róla, és csak zuhanunk…
Kiváló még a Lie to Me a groove-okkal, jó ritmika, sodró lendület vagy a Nothing Changes punkos őrülete, kiváló szólója, tizenhatodos lábcin kísérete…
Jelenleg fingom sincs, hogy honnan lehet ezt a lemezt megszerezni. Utánanéztem sok szálon. A Century Medianál már nincs… Ha valakit érdekel esetleg, keressen meg… Idegesít, hogy egy ilyen szinten profi és kifinomult kiváló zene el van felejtve… Bízvást állíthatom, hogy sok felmagasztalt banda a nyomába sem tudott annak idején érni lendület szempontjából ennek az anyagnak. Kár, hogy a zenekar nem tudott élni a megadott lehetőséggel… Igazából ők is rosszkor voltak rossz helyen… 1990 és ’95 között pont nem a metal kellett a népeknek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.