1989-ben alakult a Párizsban székelő No Return zenekar, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal játsszák a thrash/death muzsikájukat. Nyolc nagylemezt, egy demót és egy EP-t tettek le ezidáig arra a bizonyos asztalra, és ha máshol talán nem is annyira, azért hazájukban biztosan odafigyelnek rájuk. Bizonyíték erre, hogy a Great Dane Records, gondolt egyet és újra elénk tálalta a banda talán két legmeghatározóbb lemezét, az 1990-es keltezésű Psychological Tormentet és a ’92-es Contamination Risest. Tehát dupla CD-n az első két nagylemez, kiegészítve három 2011-es koncertfelvétellel (Fanatic Mind, Civil War, Visions of Decadence). Elvileg pofás digipak csomagolást kapott a cucc, amit megerősíteni nem tudok, mivel csak egy 80 grammos papírra nyomtatott borítót és a két korongot kaptunk a kiadótól, no meg egy másfél oldalas francia nyelvű biográfiát, amivel bevallom, nem sokat tudtam kezdeni.
Szóval, hogy ne vesszen örökre a feledés homályába a zenekar eme két remekműve, új csomagolást (a nagyszerű artwork Hicham Haddaji munkáját dícséri), az eredeti felvételek pedig bizonyos DJP által új masztert kaptak.
Nyilván nem fogom pontozni a több mint húsz éves felvételeket, helyette megpróbálom körülírni a zenét azoknak, akik nem ismerik a No Return munkásságát.
1990-1992 környékén járunk, amikor a thrash és a death metál virágkorát élte. A csapatnak tehát már jócskán volt mit tanulnia a nagyoktól, ami eléggé nyilvánvaló is, hiszen van hogy egy-egy Slayer vagy Sepultura riff kísérteties mása köszön vissza a dalaikból. Az Alain Clement gitáros, Didier le Baron dobos, Laurent Janaut basszusgitáros, Eric le Baron gitáros és Philippe Ordon énekes felállású első, Psychological Torment lemez Nightly Aggression című dala a legdurvább a másolásban – ha már itt tartunk -, szinte egy az egyben a Metallica Master of Puppetse, hallgassátok csak!
A többi dalban szerencsére nem ennyire nyilvánvaló ez a tény; talán 2-3 Slayer és Sepultura riff-utánzatra kaptam fel a fejem.
Két évvel később, ugyanez a felállás az első, leginkább thrash kategóriába illő zenéje után a death, illetve a grind irányába kezdett kacsintgatni. Még Ordon hangja is felismerhetetlen az előző lemez ismeretében; itt javarészt mélyebb hörgéseket hallat az ordítás/kiabálás után. Nyilván nem tudtak teljesen kibújni a bőrükből, tehát itt is vannak thrash témák jószerivel, de mégis a death metál dominál. Mindjárt a második szerzemény, a Memories című az, ami egyértelműen a Napalm Death-et juttatja eszembe. Még Philippe Ordin orgánuma is hasonlít valamelyest Barney-éra.
Egyébkét a teljes Contimination Rises album ezen a csapásirányon halad, egyetlen kivétel a klasszikus gitárokon és szintetizátoron előadott alig másfél perces Sorrow, ami kilóg a sorból.
Nem tudom, mennyi értelme volt ennek az újrakiadásnak, nem tudom, mit látott ebben a Great Dane, de nem is kezdek el most ezen filozofálni. Mindenesetre azoknak nagyszerű kiadvány lehet, akik ismerkednének a csapattal, vagy kimondottan ezekre a albumaikra vágynak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.