Egy ideje olyan helyekről érkeznek jó és rossz produkciók, amire régen álmunkban nem gondoltuk volna, hogy fognak. Ezzel azt szeretném mondani, hogy ma már nem meglepő, hogy ha déli országból kapunk jó blacket, vagy a svédektől stonert. Éppen ezért voltam nagyon kíváncsi, hogy mennyire tud meggyőző doom / post zenét játszani egy alig két éve létező olasz csapat. Az ötfős vicenzai In Autumn bemutatkozó lemeze ez, a felállás pedig a lehető legklasszikusabb (ének, két gitár, basszus, dob). A doomos felhangokat inkább a dallam és szólammenetek hordozzák néha (vagy nem), a tempó egy kicsit sem. A tagok közül kettő feltűnt már korábban az egylemezes As Memory Dies-ban (Cristian Barocco gitáros/szintis és Diego Polato basszer).
Az mondjuk egészen a lemez végéig nem derült ki számomra, hogy a post jelzőt mirefel aggatták rá erre a zenekarra, azt meg pláne, hogy hogy jön ide a progresszívság (ezt ők mondják magukról).
De nézzük, hogy mi is hallható a Rebornon:
Az első dal nyom nélkül ment el mellettem, a gitár az átlag riffeket és dallamokat hozza. Az ének közepes, nem igazán számottevő. Aztán a Draw on the Mirrornál ugyanez. Majd a Rustban megbontják egy kicsit a rendszert, a refrén belassul (nem feleződik, hanem ténylegesen tempót vált), és a bontott gitárakkordok is üdítűek, de az ének el is rontja egy kicsit a hangulatot. Ebben a dalban még többször előjönnek a tempóval való játszadozások, ami kétség kívül emeli a fényét a lemeznek. Alessandro Barci énekesnek sokkal jobban áll, amikor egy kicsit mérgesebben énekel, ugyanis, a lírai hangja meglehetősen csöpögős.
Aztán érdekesen csap át a stílus thrashbe a Silent Watchersnél, persze ne gondoljunk Sodomra vagy Destrucionre. Az ének ismét közepes, átlagos, ahogy a gitárszóló is. Aztán a dal végefelé megint jön a belangyulás, és ez mondjuk előremozdítaná a dolgot – az X-Faktorban… Sajnálatos…
Továbbá a Rebornnal sem születünk újra. Itt már eléggé rendesen idegesített az ének. Bár kisebb meglepedést okozott az első perc végén meginduló tikatika, de csak addig, míg nem tudatosult bennem, hogy rém bugyuta riffelés hallik. A szerzemény nyolc percnél egy kicsit hosszabb, gyakorlatilag hangok tilitolizása történik a hátra lévő időtartamban, egy-két jobban eltalált váltással.
A The Thin Liz… ööö The Line Line 70-es évekbeli dallamokra épül, leginkább talán Jimmy Page-et idézi a dolog. Talán az egyetlen darabja a lemeznek, ami tetszett.
A záródal búgó éneke betette a kaput, kizártnak tartom, hogy újra meghallgassam ezt a korongot.
Összefoglaljam? Unalmas, megszokásokat felsorakoztató, gyenge énekkel megpakolt hard – heavy – thrash tákolmány ez.
Véleményem szerint 2013-ban jóval többet kéne már nyújtani ennél. Igazából sokszor csak a hangzás miatt éreztem úgy, hogy nem egy elcseszett poplemezt hallgatok, amit egy 80-as évek végi hard rock veteránok kiadványával fektettek össze… Szintén a Buil2Kill gondozza Martyr Lucifer egyik lemezét, valamint a nálam 10 pontos progresszív metalt játszó orosz Psylocibe Larvae anyagot is. Azokhoz képest nem értem mit hallottak ebben a zenében a kiadós srácok. És a választ is megkaptam arra vonatkozólag, hogy hogy tud egy déli banda doom / post zenét játszani. Nos… Ez esetben sehogy…
Ez a lemez egy kamu… Vagy a tehetség hiányának az eredménye…
Mindent a maga helyén kell pontozni. Thrashnek, heavynek hard rocknak ez mondjuk 6,5 pont lenne, de a banda önmagát „doom/dark/progressive metal”-nak kategorizálja a Facebookon. Ez esetben pedig 5 alát ér.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.