Közvetlenül az In Autumn után kezdtem el hallgatni a La Sfera lemezt, így elősegítve az objektivitást, amit egy kritikus általában csak kerget. Jaja, egy kritikus igen, én viszont pláne nehezen tudok az lenni. Viszont a cikk pontosan három hétig parkolt félbehagyott állapotában a ‘forgács oldalán, és a fülem is pihentetve volt a karácsonyi időszakban… talán meg tudom közelíteni a várva várt igazságos állapotot.
A hattagú olasz társaság második megjelenése ez a tíz számos, bő háromnegyed órás lemez. Nehéz őket kategorizálni, én az infódobozba bevésett elemeket vélem felfedezni. Metalnak érzem a legkevésbé, extrémnek sem extrém (nagyon), forgácsnak sem forgács, így lehet kezdeni lent a „hát ez meg hogy kerül ide” szlogenezést. Úgy kerül ide, hogy a kiadótól kaptunk fizikai példányt, így írunk róla, és nekem tetszik a cucc, így jó pontot adok rá.
Az első dalnál totálisan azt éreztem még, hogy egy rossz helyre postázott pop lemezt hallgatok, igaz, bajom nem volt a dologgal, mert igényes a dal, de ezek után főleg kíváncsivá lettem.
Majd a First Sunrise nagyon meglepett, a morcos kezdés után érkező kifinomult (megint csak popzenei) megoldásokkal. Eléggé esélytelennek érzem, hogy ezen az oldalon hozzám hasonlóan valaki szeretni tudná a La Sferát, talán Oldboyt kivéve, esetleg a visszatérő (?) Empet… Néha beugrik hatásnak a nagy kedvencem is a Tears For Fears. Mindez a kettősség hármasság, „többesség” az Oh Mother, If You Could… pattogós kezdéséig tartott, majd az végképp meggyőzött, hogy itt érdekes, izgalmas dolgok hangzanak el. A basszeros Daniele Granati stílusa a Porcupine Tree Colin Edvinjét idézi, de néha a gitár is. Ez utóbbi talán a művészi gitárszólónál jutott először eszembe, ami a dalban hallható.
Később a Black Box tűnődős – lebegős hangulata színesíti az összképet. Háttérben fodrozódó bontott akkordok, zongora, és a basszus ritmikus dünnyögése… Nagyszerű zene ez.
A Their Pathben meglepett a „There is mother, blessing my soul, comforting me, that this is all for our good, really good, fucking good, so what will you do while” sor… És a dal végén a duplázó is… Nosza… Mégis csak metal? Végül is mindegy, bár, ahogy le van vezetve, arra még az extremistást is rá merem sütni valamelyest.
Panterásan indul, majd akusztikus pengetéseken át ténylegesen metalba fordul a hetedik tétel… Természetesen kiszámíthatatlan a folytatás, de ez az oda-vissza csapongás nagyon izgalmassá teszi az előadást, azzá a fajtává, ami végig fenntartja az ember figyelmét.
Aztán a Kado… Mekkora dal! Őszintén nagyon ámulatba ejtett. Hihetetlenül ötletesen effektelnek, bontanak, építkeznek…
A borító mondjuk totál csőd, egy ilyen elegáns zene exkluzív külsőt kíván. Nem csak a stílus nem passzol, de a kidolgozás minősége sem. Természetesen nem tizenkét oldalas digipak vagy bakelit miatt sír a szám, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a borító téma és a grafika is ronda és kicsit sem passzol.
De ez lényegtelen tulajdonképp, engem az érdekel, hogy a fülembe mi szól… Végtelenül brit muzsika ez annak ellenére, hogy a napfényes Velletriből származnak a komponisták. Megint azt kell mondjam tehát, hogy a produkció származási helye és a végeredmény teljesen zavarba ejtő.
Nagyon nagy erőssége a lemeznek az időnként földöntúli hangulat, az énekhang érzelemgazdagsága és az olyan, tulajdonképpen már megszűnőben lévő stílus életben tartása, amit a Spandau Ballettől kaptunk régen. Tudom… 2009. óta ismét aktívak. Dave Gahan énekéhez hasonlít néha, amit Daniel Pucci prezentál, esetleg a Spandau Ballet-beli Tony Hadley-éra. Ezt a vonalat csakis elegánsan szabad csinálni, a gagyiság itt talán mindennél jobban fáj. Nyoma sincs hála Istennek gagyiságnak. A gitárjáték kellemesen varázslatos, és áthelyez időnként valahová, ahhoz hasonlóan, ahogy Steven Wilsoné is… A bőgő pedig szerves része a zenének, nem aláfestő jelleget ad bele.
Annyival zárnám a lemezismertetőt, hogy akik a stílus hívei, azok semmiképp nem fognak csalódni, viszont akik nem, azoknak csupán egy kellemes hallgatnivalót fog jelenteni a Where Man Breaks. Ebben a fajta közegben mondjuk azért hálás dolog alkotni, mivel sokan választanak ilyen zenét utazáshoz, kávé mellé, vagy csupán azért, hogy szóljon valami.
A metál arcokat nagy valószínűséggel idegesíteni vagy untatni fogja.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.