2012-ben Pünkösd havába lépve zeneileg leginkább az foglalkoztatott, hogy a közelgő Royal Hunt koncerten vajon melyik dalok hangzanak majd el, de nem csak a dán királyoktól, hanem az előzenekarként hazánkkal ismerkedő olasz Staminától is. Ugyanis a nálunk szinte teljesen ismeretlen Two of a Kind lemezükkel sikerült bekerülniük nálam a mentorházba. Játékosan, érthetően, de az átlagot meghaladó zenei és zenélési tudással megfogalmazott prog/AOR dalok sorakoztak a korongon. A fellépésük ugyan elmaradt, legnagyobb sajnálatomra, de a Royal Hunt elfeledtette a gondokat. Maradt a Stamina magyartapstalan…
Adok egy kis ízelítőt az említett 2010-es lemezükből, habár egy számot meghallgatva megítélni a teljes albumot legalább annyira nehéz feladat, mint a konyhapultra előkészített 8 tojás alapján megmondani, hogy milyen lesz a belőlük készített torta.
Bő egy hónapja kellemes meglepetés ért, amikor a közben három állandó főre apadt Stamina orcatár oldalán megláttam, hogy új lemez készül műhelyükben. Egy hónap múlva már az első dalt is közzétették a Perseverance címre hallgató alkotásról. A Higher ugyan nem robbantott nálam bankot, de tudtam, illetve akkor még csak sejtettem, hogy nem lehet egyetlen tégla ismerete alapján felépíteni a Stamina-várat és lesznek bőven remekre szabott párkányok, áthidalók, szelemenek.
A legkellemesebb meglepetés azonban akkor ért, amikor Luca Sellitto (gitáros, zeneszerző, szövegíró, lényegében a csapat motorja) felkeresett, hogy írnék-e megjelenés előtt pár gondolatot a Perseverance-ról. Mintha érezte volna, hogy ez amúgy is szándékomban állt, illetve reméltem, hogy szerkesztőségünkbe érkezik majd cd a kiadótól. Mint kiderült, korongra várhattam volna a feltámadásomig, hiszen január 17-én csupán digitális formában jelenik meg a lemez. Új szelek fújnak a rákendroll küzdelemre kárhoztatott tengerén. Én ezt nem is bánom abban az esetben, ha nyitott vitorlámba akadva akkorára dagasztja azt, hogy az albatrosznak pihennie kell, amíg körülrepüli.
A Luca Sellitto, Lorenzo Zarone (bőgős), Andrea Barone (billentyűs) hármasa a többi posztot váltott lovakkal ülte meg. Zenészként vendégszerepelnek: Alessandro Beccati dobol a 4., 5., 6., 7. és 8., Mirkko DeMaio pedig az 1., 2., 3. és 9. dalokban. Ilaria Adamo és Ilda Faiella vokáloznak, Daniela Lunelli pedig csellóját szólaltatja meg a 4. tételben. Énekesként jóval nagyobb készlettel rendelkezik a korong. Göran Edman (ex Yngwie Malmsteen, John Norum stb.), Nils Molin (Dynazty), Maria McTurk (Royal Hunt), Giorgio Adamo (Stamina, Mind Key), Jacopo DiDomenico.
De nem csak a felállás, a hangzás sem szokványos. Nincs agyonpolírozva, nem a mai füllel megszokott csilli-villi minőség. Nekem leginkább az Edda 6-7-8-10 lemezeinek szétesett vödör-szerűségét juttatja eszembe, csak valamivel elviselhetőbb, modernebb kiadásban. (Ereszti is az élvezhetőséget, és ezáltal a pontszámot nálam lefelé a kútba!)
A dalokra is a legmegfelelőbb kifejezés az, hogy nem szokványos. Ezúttal azonban ez nálam dicséretnek számít! Saját stílusuk, a megadallamos, technikás, szimfós, jazz-es felhanggal megkevert elegy ezúttal talán még egy lépéssel távolabb vitte sínszerető barátainkat a fránya közízlés gigantikus epicentrumától. (Csupán az első lemezük borítóján nincsenek sínek. Plusz pár tized!) Az Edda nem csak hangzásban lehet a párhuzamosság mértékegysége, de a legtöbb ismerős dallamot tőlük kaptam emléknek. De külföldi zenekarok által felhasznált elemeket is ügyesen magáévá tett a Stamina! Úgy csempészett Luca mester a friss nótákba Royal Hunt, Silent Force, Threshold, Ten, Machinae Supremacy, Thought Chamber összetevőket, hogy semmi kára nem lett a végeredmény eredetiségének. Ehhez kell kérem tehetség! A hallgatótól meg köbméternyi nyitottság.
A szinti és a gitár váltakozó hangsúlyossága a hard rock vonalat hozza felszínre, míg a gitárszólók hangjegyszáma hol a neoklasszikus heavy metal, hol pedig a modern blues pályáján rúgja a gólokat. A Wake Up The Gods meg egyenesen a 80-as évek mozivetítései előtt hallható popos glam rockjaival mutat rokonságot. Ma talán csak Doogie White torkából kapunk hasonló eredményt.
Külön kiemelem a klasszikus hangokkal nagyon szépen megalkotott végjátéka miatt a Just Before The Dawn balladát, amely talán kedvencemmé nőtte ki magát az egy hetes ismerkedés alatt. De az Unbreakble űri murija sem marad nálam tenyérösszecsapás nélkül! Persze csak ha van hozzá hangulatom, ugyanis a Star One éra sem mindig rózsállik ajkaimon – csak ha kívánom elvontságát; de akkor nagyon!
Kiszámíthatatlanság, Stamina a nevem!
Igényes munka!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.