Megfogott a borító. Kiborító, ugye? Vagy inkább kiábrándító ez a gyermeteg gyengeség?
Bevallom, nem szégyellem. Egy kis kitérővel beavatom az érdeklődőket, hogy miért is virágzik eme infantilis vonzalmam egy tizenkettő egy tucatnak mondható képi alkotás miatt.
(Akit nem érdekel az indokolatlanul hosszú bevezető, az lapozzon az együttes fényképéhez és folytassa onnan az olvasást.)
Az egész a kép közepén hangsúlyozott vaskos könyv megpillantásával kezdődött…
Ám én csak egy ártatlan áldozat vagyok, Sir Terry Pratchett tehet az egészről! Megalkotta ugyanis a Korongvilágot, eddig 26 magyarra fordított regénnyel, ami a büszke civilizációnk görbe tükre, és egyben a napi betevő humornak kifogyhatatlan forrása.
E fantáziavilág legnagyobb városa Ankh-Morpork, röpke bemutatásához az író szavait használom: „Azt mondják, Ankh-Morporkban minden eladó, kivéve a sört meg a nőket, hisz’ mindkettőt csupán kibérli az ember.” „Ankh-Morpork korábban számos kormányzati formával kísérletezett, míg végül kikötött a demokrácia azon variánsa mellett, ami /Egy Ember, Egy Szavazat/-ként volt ismeretes. A Patrícius volt az Ember, övé volt a Szavazat.”
A metropolisznak neve az azt keresztülszelő folyótól származik, az Ankhtól. Így ír róla: „…ha beledobsz egy tündérrózsát, feloldódik benne. A folyó lecsapolta a nagy, hordalékos síkságokat egész föl a Kostető-hegységig, s mire áthaladt Ankh-Morporkon, nép. egy millió, csak azért lehetett még folyadéknak nevezni, mert gyorsabban mozgott, mint körülötte a föld; valójában a belehányás – átlagban véve – valószínűleg kis mértékben tisztábbá teszi.”
„Az Ankh folyó, fél kontinens kloákája elég széles és iszapos volt, amikor elért a város szélére. Mire elhagyta, már nem is annyira folyt, mint inkább kiválasztódott. A több évszázados iszapfelhalmozódásnak köszönhetően a folyó szó szerint magasabb volt, mint az alacsonyabban fekvő földterületek némelyike, és most, hogy az áradat az olvadó hótól is felduzzadt, Ankh-Morpork több alacsonyan fekvő részét elöntötte a víz – már ha lehet ezt a szót használni egy olyan folyadékra, ami fennakad a halászhálón. Ez a jelenség minden évben előfordult, és nagy gondot okozott volna a csatornázási rendszerben, ha a városnak lett volna ilyenje. Ehelyett a lakók egyszerűen csak tartottak a hátsó kertben egy kéznél lévő ladikot, és rendszeresen építettek a házukra egy újabb emeletet. Nagyon egészségesnek tartották ezt a környéket. Igen kevés baktérium élt meg errefelé.”
Na igen, gondolom mindenkinek egyre szimpatikusabb a város. Azzal meg valószínűleg csak fokozom az elismerő bólogatások amplitúdóját, hogy elárulom, benne a tudományok szentéjén rendszeresen végeznek ételáldozatokat egy annak elvégzésére leginkább hivatott helyen, nevezetesen a Láthatatlan Egyetemen. Egy idézettel mindent elmondhatok e jeles intézményről: „A Láthatatlan Egyetemen sokféle tevékenységet folytattak, és – sajnálatos mód – közéjük kellett tartoznia az oktatásnak is. A tantestület már rég szembesült e ténnyel, és számos eszközt tökéletesítettek a célból, hogy elkerülhesse. Ám ez teljesen rendjén való volt, hisz őszintén megvallva a diákok ugyanerre törekedtek.”
Nincs felsőoktatás könyvtár nélkül (már melegszik a borító képének rejtélye?), ezt – ma még – tudjuk, hisszük, valljuk. Ám a korongvilági könyvtárban csupán mágikus könyvek találhatók, nem is csoda, hogy a könyvtáros egy szerencsétlen munkahelyi baleset következtében orángutánná változott.
És elérkeztem a bevezetőm DNS-éhez, a repkedő, bőrkötéses kézirathoz, amire tekintetemet fordítva megmagyarázható, roppant kellemes nosztalgikus érzések ragadnak el Pratchett humora iránt. A könyvről egyébként emígyen ír A mágia fényében: „Az egyetlen bútordarab a szobában egy sötét fából madár alakúra, na jó, valljuk be, valami szárnyas izé alakúra, amit talán jobb, ha nem nézünk meg közelebbről, faragott pulpitus volt, s azon egy könyv, amit súlyos lánc és számos lakat erősített az állványhoz. Egy nagy, de nem különösebben imponáló könyv. Az Egyetem könyvtárában akadtak olyan könyvek, amiknek fedőlapját ritka drágakő és lenyűgöző faberakás ékítette, vagy amit sárkánybőrbe kötöttek. Ezt viszont csak ütött-kopott bőr borította, amiről azt szokták írni a könyvtári katalógusokban, hogy „kissé viseltes”, ám becsületesebb elismerni, hogy ez a könyv úgy nézett ki, mint amit nem csak viseltek, de amin valószínűleg ettek, ittak, aludtak, és nem kizárt, hogy még szörföztek is.
Ennyi feleslegesnek mondható előzmény után a 10. évüket ünneplő lengyel csapat második nagylemezéről írni csupán epilógusnak tűnhet. Pedig nem azt érdemli az öt fős vidám csapat! A Humagination dalait hallgatva legalábbis nem.
A „Profi munka” feliratú bélyegző tintás rányomatát én ugyan nem érzem indokoltnak, ahhoz kellene az egyedi íz, hangulat, technika, ám tinta nélkül szárazon csak ráütöm azt a ritkán használt stemplit! Miért? Mert minden dala telitalálat, az 55 és fél perc kimondottan kevésnek érződik, annyira szórakozató a 12 tétel – noha a Masterplan múzsai mivolta tagadhatatlan. És mennyi kellemes emlék szabadul fel a zenekedvelőben, miközben átadja magát eme polák-testvéri szívvel megteremtett lüktetésének! A Richard Andersson-szerű szintijáték majdnem minden dalban tarol, a Hellphoria tempós hard rockjában At Vance és Iron Savior kézzel ültetett gyümölcsfáról eszegethetünk, míg a Astral Geometry-ban Rhapsody gyökerű Anthriel sarjat csodálhatunk. Találtam még Sonata Arcticás szólót, Excalionos dalkezdést, Edguyos balladát, de a teljesség és a pontos fellelhetőség igénye nélkül leírom a további feljegyzetelt neveket: Labyrinth, InnerWish, Astral Doors, Narnia, Burning Point, The Dogma, Circle II Circle, Thunderstone, Orden Ogan, Pretty Maids…
Krzyk Sokołowski énekesről Jorn Lande és Rick Altzi neve ugrott be, de nem mondhatnám összekeverhetőnek velük. Inkább amolyan csodálatos és szerencsés elegynek.
Kifogást emelni a rögtön ítélő bíróság előtt csupán a The Curtain Falls utolsó másfél percéért tudok. A csend hatásosságát már a zene keletkezésének hajnalán felismerte a lomhán felegyenesedő szőrös emberiség, ám 60 másodpercig folytatni muzsikálás címszó alatt meglehetősen beképzelt dolog. Az utána következő szájzenére meg nem találok szavakat. A taplógomba költői vénával megalkotott „subi-dábi-dubi-duu pa-pappa” szövegre mondjuk én sem tudnék semmilyen földi hangszeren értelmeset hozzátenni. Az égieket meg miért bántanám?
De tényleg, csupán az ajándéknak szánt szánalom vesz el a lemez értékéből, amúgy végig élvezetes, erőteljes, szerethető! Ha meg hozzáveszem az „Ajándék lónak ne nézd a fogát!” mondást (hacsak nem vagy állatorvos, lókupec, kolbászüzem-tulajdonos, vagy kivételesen kíváncsi természetű), akkor már azon sem akadok fenn annyira, mint az Ankh vize a halászhálón…
Mindenkinek ajánlom!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.