Gyerekeimről tudom, hogy vannak dolgok, amiket egészen addig utálunk, amíg ki nem próbáljuk. És a felismeréshez, hogy az valójában jó, legalább annyira ragaszkodunk később, mint előtte a tagadásához.
Így vagyok számos zenével is. Böngészve az egyre bővülő zenekínálati listákat a megannyi idegen együttesnév láttára először a borítót vizslatom, utána amennyiben nem behatárolható pusztán a látványtól, akkor a stílust, majd az országot. Ha még mindig nem villant fel a vörös zaporozsec lámpa, akkor bizony belevetem magam az udvarlás bizsergő folyamatába – többnyire 10%-os sikerrel. (Igen, megtehetem, hogy ebben finnyás legyek.) Ínséges napokon viszont, amikor a műholdak adatfelhőiben nem leledzik termékeny táptalaj a magamfajtának, akkor gyermeki kíváncsiságtól vezérelve, azonban az utálat maximális fenntartása mellett belekóstolok más irányokba is. És itt kanyarodok vissza az első bekezdéshez, mert elvétve bár, de gyakran nem, ér siker e hazán!
Így jártam ezúttal is.
A 2010 elején megalakuló Human Improvement Process kezdetben a nyakropogtató death metalt spékelte meg hardcore elemekkel. Első EP-jük, a S.T.A.R.S. egy év múlva már napvilágra is került az Execution Kollective Records közreműködésével. A kiadó segítségével áprilisban csatlakozhattak a Dufresne zenekar ukrán és orosz turnéjához, így hamar kipróbálhatták magukat és a dalaikat élőben, közönség előtt. Az orosz frontról hazatérve ihletetten megszülték az In Cristalline Worlds Beyond kislemezüket, valamint két videót is alkottak. A klipek népszerűnek bizonyultak, így lelkesen beletapostak a gázpedálba és 2013 nyarán leszerződtek a Memorial Records-cal, így megjelenhetett szeptember 10-én az első nagylemezük, a beszédes című Deafening Dissonant Millennium.
Ennyit a Modena városi boldog ötös roppant rövid eddigi történelmének hivatalos bemutatásáról. A magyar politika posványában manapság oly sokszor hazug módon durrogtatott sikertörténet jelzőt sokkal inkább aggatnám az olaszok rövidke eddigi pályafutására, mint ami ténykedéseket eddig megkoszorúzva láthatunk alatta, no de hagyjuk.
Leszögezem, nem vagyok elkötelezett death hívő, még a kaszámat is elzártam a fészer hátsó sarkába, de annyit azért hallgatok, hogy folyamatosan nyomon kövessem az áradat tovaterjedését. Ha egy lemezen kellene valaki metáltalan érdeklődőnek bemutatnom ennek az alműfajnak a mellékhajtásait, akkor ezzel a lemezzel állnék a pulpitusra. Az alapvetően floridai irányzatot úgy elrejtették a skandináv dallamok, djentes szaggatások, nyektetések, industrial küttyögések, gothic érzelmek, viking tekerések, hardcore kiabálások, metalcore refrének, progos ritmusképek, hogy a végén rá sem lehet már ismerni. Viszont én nem is akarok. Ha mélyre hangolt gyűlöletes csépelésre van kedvem, akkor előveszem valamelyik régi kedvencemet, nem vágyok abban a stílusban már újdonságra. Szerintem nem is lehet igazán eredetit alkotni benne. Talán erre gondolt a Human Improvement Process legénysége is, amikor a dalok formába öntésekor még egy technikai elemet beleszőttek, és még egyet, és még egyet… Így a végén már annyira színes lett a kép, hogy kiállíthatnánk az új világrend megteremtéséhez palettának. Én nagyon nagy kedvvel veszek magamhoz efféle kísérleti tudásfitoktató egóversenyt, de gondolom az eredeti stílus kedvelőinek ez legalább annyira befogadhatatlan, mint Vettelnek az utolsó futamos pontszorzás bevezetése. (Mellesleg megértem a német tehetséget.) A lemezről nálam csupán egy összetevő került a komposztáló tetején lassú metamorfózisát élő nyunnyadt céklák közé, az pedig a dallamos ének. Meglepő, ugye? Aki ismer, az tudja, hogy egy közepes, semmi egyéniséggel rendelkező énekhangot is többre becsülök a hörgő-morgó-üvöltő torokgimnasztikánál, azonban ezúttal annyira nem érzem a zenéhez illőnek, mint a gőzmozdonyra szerelt parabolaantennát.
A gyári cd-t, amit kaptam, meg kell dicsérnem! A futurisztikus képek teljességgel betöltik funkcióikat, és a mögötte rejtett zenei tartalomra is ad utalást. A belső szövegkönyv néhol olvashatatlan, hiába, no, a fehér háttérre fehér betűket csak akkor érdemes írni, ha nem szeretnénk, hogy azt bárki is elolvassa.
Nem is fogom sokáig ragozni, hogy kinek ajánlom valójában a majd’ 42 perces lemezt. Megfelelő nyitottsággal könnyen befogadhatja bárki, feltéve, ha nem ő az akárki, akinek bármikor bármi megfelel, ha nem akárki ajánlja.
Igényes munka!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.