!!! Miután jóváhagytam a cikket, vettem csak észre, hogy volt már róla egy írás. Viszont a Neverheard Balázsától kaptam a promó CD-t, úgyhogy nem törölném ezt a cikket… Ő sem és én sem vettem észre, hogy Xhavael korábban már kifejtette a véleményét a lemezről. !!!
A Dusktone az egyik kedvenc kiadóm. Túlzottan nem specializálódnak egy bizonyos műfajra, a közös pont igazából a depresszív él a kiadványaikban. Ezen kívül adnak a külsőre, a különlegességekre. Itt van mindjárt a Black Hate lemez. A borító gyönyörű négy oldalas (tehát egyszer kihajtható) digipak nyolc oldalas könyvecskével, és ez az egész bele van még gyugva egy tokba. Emiatt volt is egy kis tanácstalanság bennem – hogy nyílik ez??? Aztán mikor össze akartam rakni, jöttem rá, hogy szétszedni tulajdonképpen könnyű volt…
A mehikói Black Hate 2006. óta él, azóta két lemezük és rengeteg splitük látott napvilágot. Korábban a multihangszeres B.G. projectje volt, két éve csapattá érett.
A fifikás tokba varázsolt Los Tres Mundos 2012-ben lett megjelentetve.
De mit is rejt ez a különleges csomagolás? Izgalmas black metalt. Tudom, hogy nem nagyon van helye a black metal mellett egyéb jelzőknek, mert az akkor már nem is az. Lehet, hogy mostantól, ha ez történik, lehagyom a „metal” szót. Tehát akkor ez legyen „latin black”. Igaz, ez egy kicsit negédes… Szörnyű. Mi legyen hát? Valahogy jellemeznem kell. Eszembe jutott még a tequila metal, de az nem fedné a valóságot, ugyanis halálosan komoly zenéről van szó.
Az első dal (mármint az intro utáni) egy nagyon jó, szaggatott és egyszerű, de telitalálat riffre épül. Majd az Ika-nun-na ezt a dolgot viszi tovább eleinte, aztán bejön a balalajka-gitározás, és az észveszejtő karattyolás (több torokból – elsőre úgy tűnt). Aztán rém ötletes a fordulat – tamozás mormogással, bontott gitárakkorddal hangnemek váltogatásával. Van ötlet és merészség is. Kiváló.
A negyedjére érkező Subconsciente viszont rendesen rábont a képletre, ortodox black arcok gyomra ezt már nem valószínű, hogy beveszi. Lágy gitárszóló, alatta akusztikus gitár, már ami az indulást illeti, aztán jön a durvulás, ami az Agrypnie dolgaira emlékeztet egy kicsit. Később tovább van bontva az egység, kísérletezés zajlik ezerrel negyedes – triolás blast váltások. Zseniális.
Légiriadó sziréna és lövöldözés tölti ki a II címmel elkeresztelt zörejdalt. A három ambient tételért egyébként az énekes B.G. és Julio Cain a Cronophonia Studios hangmérnöke dicsérhető (vagy átkozható, ki hogyan látja).
Jól illeszkedik ez a kis kitérő az ezt követő, hangnemváltásokban bővelkedő La Última Soluciónhoz. A dal végefelé pedig egy velőtrázó üvöltés hallatszik, amihez hasonlót csak a műfaj nagymestereitől hallottam eddig (Ravntől pl. az 1349-ből, vagy Mayhem Attilától).
A lemez progresszív élét növeli, hogy a hetedik tételben másfél percig nincs torzított gitár. Ezért persze bűnhődnünk kell, ugyanis B.G. szétüvölti a fejünket a hátralévő hat és félben. Igaz, egy lágy gitárszóló ismét feltűnik, alatta fejhangos (talán alig hamis) dúdolással és egy kis énekléssel. Itt egy kicsit nekem is sok volt az érzelem, de mit csináljak? Latinok…
A lemez csúcspontja egy majd tizenhat perces szerzemény, ami egyben a korong címét is adja. Az elején van egy csúnya ritmikai hiba dobon. Aztán még egy… Nem baj. Nem zavart. Gyakran fordul elő, hogy pörgős stílusú dobosoknak meggyűlik a bajuk a lassú témákkal. Egy rém hülyén effketelt, elhangolódott zongora is bekapcsolódik a tébolyba. A gitár is hamis, ami hallhatóan direkt van. Szürreális beteges a hangulat… A befejezéskor az ének is rettentő hamis. Ez már nem biztos, hogy direkt van 😀
Mint már említettem, a borító gyönyörű, mármint nem csak drága kivitellű, hanem a grafikák témája is nagyon ott van, és harmonikus az egész.
A lemez megszólalásába nem lehet belekötni. Hallani, hogy a dob akusztikából szól, a gitárok nincsenek eltúlozva, a sztereo kép odaver, és a basszer is mormog. Így kell ezt csinálni. Sajnos a HP-ra már nem küldhetem be, mert régebbi, mint egy éves, holott ott lenne a helye.
Az anyag beszerezhető idehaza a jelenleg pakrolópályán álló Neverheardtől (vagyis várjon Ön egy kicsit).
Nehéz egy ilyen lemezt pontozni, mivel időnként nehezebb élvezni, mint ahogy azt illene. Hogy érthető legyek: a művészi érték néha az élvezhetőség rovására megy. Felüdülés, kirándulás az anyag, ahol hallható, hogy az alkotók felszabadultan, anyagi megfontolástól mentesen álltak neki a komponálásnak. Most valahogy a Metallica pár nappal ezelőtti űbergagyi grammy-s performansza jutott eszembe (One Lang Lang-gel). Ösztönösen összehasonlítottam az ott felcsendült produkciót ezzel a kiadvánnyal, és csak erősödni látszik az a nézetem, hogy a mainstreamből kihalnak az értékek. Persze a kivétel erősíti a szabályt, ami számomra valahogy így szólhat: ha jót akar hallani, csakis a mély undergroundban keresgéljen Ön, a mainstreamből ki lett gyomlálva a bátorság, és az őszinteség.
<a href=”http://blackhate.bandcamp.com/album/shadows-of-tragedy”>Shadows of Tragedy by Black Hate</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.