Vannak dolgok, amik úgy múlnak el, hogy észre sem vesszük. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy már nincs mire figyelnünk, érzékszerveink mintha átalakították volna a környezetet, beolvasztva a lényegesnek hitt elemeket az érdektelenség szürke mindenségbe. Amit egykoron fontosnak véltünk, sőt, talán el sem tudtuk képzelni létünket nélküle, arról később bebizonyosodhat, hogy csupán délibáb volt. Vagy még az sem, mert annak is csak egy léggömb-sűrűségű illúziója.
Mintegy ennek ellentételezésére viszont a Teremtő ad nekünk olyan dolgokat, amik nagyszerűségét, fontosságát, értékét nem azonnali fogyasztásra alkalmas készételként tárja elénk, hanem nekünk kell felfedeznünk, megértenünk, küzdenünk, időt áldoznunk érte, hogy ezáltal is tapasztalatot szerezhessünk. Már ha képesek és hajlandóak vagyunk rá. Nem mindig van türelmünk erre és emellett egyre többen hisszük, hogy egyre kevesebb szabadidővel rendelkezünk hozzá. De ez nem így van! Megszoktuk, hogy megmondják nekünk, mire van szükségünk, mi tetszik, mi a fontos. Már nem is érezzük jól magunkat, ha nem sebes az oldalunk az állandó terelgetéstől, megvakulunk a fénytől, ha a látóhatárt nem szűkíti tizedére a szemellenző, megbotlunk saját lábunkban, ha nem abban az ütemben lépünk, amit tapsolnak körülöttünk. Hol vannak a szabadon gondolkodók, a háttérhatalmak tevékenysége ellen küzdő modern kori Búvár Kundok? Hol vannak, akik felszólalnak a valódi emberi értékek tudatos eltüntetése ellen, a megbotránkoztató eszközökkel véghezvitt rendszer elleni lázadás hiteltelensége ellen, a minket követő generációk szívébe ültetett megfélemlítés magjának veszélyessége ellen? Nagyon kevesen maradtak és nagyon kevesen figyelnek szavaikra. De még vannak, nem adják fel a lehetetlen harcot, erőt ad nekik a tudat, hogy Krisztusnak még nem ülték meg a nyugdíjas búcsúztatóját! Közhely, de valóban arra van időnk, amire fordítani szeretnénk. És ha egy lelki gyémánt felkutatásához hegyeket kell elhordanunk felőle, akkor azt kell tennünk, mert soha nem tudhatjuk, hogy mikor nyer értelmet a fájdalmunk, elfecséreltnek vélt energiánk, és a munkába ölt értékes időnk. Egyik kedvenc filmemben ez emígyen hangzik el: „A mostani fájdalmunk része a majdani boldogságunknak.”
Végtelennek hitt derűlátásom hamujában lángtestű madarat keresve egyre sötétebbnek látom a jövőt. Gyermekeinknek a látszólagos jólétben az egyre kevesebből kell egyre többet kihozniuk, hogy aztán majd azt továbbadhassák az ők után érkezőknek. Nekünk pedig abban rejtezik a felelősségünk, hogy a megmaradtat minél épebben adjuk oda nekik. Ez a valódi értelmünk!
Honnan jönnek ezek a kósza és kusza gondolatok? Nem tudom, csak hagyom, hogy kiíródjon. De legalább annyira kötődik a chilei prog csapat ötödik nagylemezéhez, mint amennyire nem, tehát mindenképpen említést érdemlően. Ugyanis a The End of Philosophy valami olyan nem várt többletet adott, amihez foghatót utoljára a Southern Cross tudott nyújtani a From Tragedyvel. A szabad felfogású power dalaikból kihámoztam a lényeget és a legnagyobb meglepetésemre nem megszoktam és megszerettem a dalokat, mint ahogy a száraz kiflit elnyammogva később hasznosítjuk a benne rejlő tápértéket, hanem felfedeztem és kiraktam létem vitrinének első sorába!
Felipe del Valle hangja, énekstílusa nem mondhatni, hogy megszokott, emiatt többeknek már a hosszú és vontatott intróval felvértezett lemeznyitó The End of Philosophy alatt lehetnek szemrángásaik. Számomra viszont külön értékkel bír egyedisége, és a szinte teljes érzelmi skála megformázására való alkalmassága. A szólóban jelentős mértékű szabad területet kapó hammond sem tartozik a modern és közkedvelt harceszközök közé, nekem konkrétan a ’80-as évek eleji Edda ugrott be róla, viszont a zongora és az oboa Therionos tökéletessége helyrebillenti az egyensúlyt. A refrén annyira hangulatos, sejtelmes és fájdalmas lett, hogy még az ösztönös szőke és konkrét műkörmű pótanyajelöltek is megkedvelhetik. A kórusok erőtől duzzadóak, nincsenek szerencsére túlcicomázva, nem az első báljukra készülnek, hanem hatni akarnak érzelmileg. Nem könnyíti meg a lemezzel való barátkozást az sem, hogy a megfilmesített The End of Philosophy vastag riffeléstől zakatoló verzéivel a Circus Maximusért nem rajongók robogó vonatát hamar ki is siklasztja, pedig a refrén annyira simogató, mintha lepkeszárnyak keveredtek volna a pilletollak közé. De hogy mindezt ne csak szavakba csomagolva kaphassa meg a tisztelt olvasó, rendhagyó módon nem az írás végén teszem elérhetővé a klipet, hanem itt, így aki ezt meghallgatva úgy gondolja, hogy nem érti a mondandómat, annak nem kell tovább erőltetnie a szemét olvasással.
A No More középtempós szerzeményében is egyértelműen a refrén viszi a prímet, amibe mintha egy csipetnyi Bon Jovi is keveredett volna. Nem bánom, üdítőleg hat a nosztalgikussága. A Darkened Skies is követi elődeit abban, hogy a feszült versét dallamos refrénnel oldja, összetéveszthetően európai ízű progos szólóval és szintifutamokkal. A lendület hol elveszik, hol felerősödik, így nem lehet azzal a kritikával élni, hogy sablonos, kiszámítható tucatkacat. Egyszerűen imádom, ahogyan Benjamín Lechuga gitárjának hangjegyfolyama összemosódik Nicolás Quinteros billentyűárjával! Tehetséges zenészek!
Az első olyan nóta, ahol az egész dalban egyfajta érzelem dominál a Frozen Heart. Már a címéből sejthető, hogy nem első randevúra ajánlom fiatal párok szerelmi kinyilatkoztatásához hangulatfestő háttérzenének. Végre kicsit megpihenhet Andrés Rojas a dobfelszerelése mögött, nem kell széttechnikáznia magát. De emígyen tehet Marcos Sánchez a négyszálasa társaságában is. Egyetlen kifogásom a dallal szemben az, hogy rövid. Még egy kis zongorás betét középtájon elfért volna, mint ahogy a végére került is.
És ezennel el is érkeztünk a zenetörténelem egyik mérföldkövéhez. Mert nálam annak számít a Farewell líraisága! Az irritáló miáús szinti hangszín okozta sokk (utálom a macskákat) a refrént meghallva annyira jelentéktelen aprósággá zsugorodik, hogy már az is törlődött agyam emlékkönyvéből, hogy vannak egyáltalán hangszerek a dalban. Benjamín gitárjátéka ad egyedül kapaszkodót, hogy ne zuhanjak menthetetlenül Felipe énekébe – önként és dalolva. Könnyfakasztóan zseniális ballada!
Az egyetlen gyenge pontnak talán csak a Fear Syndromét nevezhetném, de ezt is úgy kell érteni, hogy nem rossz, csak érzelmileg sivárabb a többinél. Az előző lemezeikbe belehallgatva korábban több ilyen is íródott, tehát mondhatom, hogy mára sarkosodott meg igazán a Delta háromszöge.
Nostalgia. Ismét egy mérföldkő, és mind közül a leghatalmasabb! Az akusztikus gitár nem sír, zokog! A Nap sugarai árnyékokká válnak hallatára, és ezzel a hangzással kioperálja az ember szívét is, hogy kicsavarhassa aztán. Ez az a blues, aminek örökké kellene szólnia!
A Like a Man nincs könnyű helyzetben a Nostalgia után, de metálosságával rendíthetetlenül húzza tovább a hallgatót a felismerés csodás világába. Gyönyörűen építkezik a refrén beteljesedéséhez, a vokálok ismét nyomatékosabb szerephez jutnak – a cím bekiabálása nagyon jó ötlet volt!
Három meghatározó dalról regéltem, de eddig csak kettőt említettem; következzen hát a harmadik: Bringers of Rain. Mily csodás, hogy mindhárom általam kiemelt dal más stílusban íródott! A méltatlanul elfeledett John West (de szeretem a hangját!) vendégszereplésével megerősített nóta ugyanis nem blues, nem ballada, összességében középtempósnak mondható progmetál himnusz! Ha dallamait nem a mai korban, hanem párszáz évvel korábban írják meg, akkor most Wagner, Chopin és Bach mellett ünnepelhetnénk! Sohasem fogom megérteni, hogy miért nem lehet, szabad ekkora dalokat a nagy nyilvánosság elé tárni! Talán mert a hatalom szerint nincs szükség arra, hogy az ember visszataláljon a teremtetésünk céljához?… Nem ez az egyetlen odavezető út, nem azt állítom, de mindenképpen az egyik lehetséges (ami mellesleg nálam bevált, tehát elképzelhető, hogy másnál is segítségül lehet)!
A Why Are You so Far? bónuszként került fel a lemezre. Tempós nóta és tökéletesen tölti be azt a szerepet, hogy visszazökkentsen minket a valóságba. Kár lett volna lehagyni!
A lemez elkészítésében a már említett John Westen kívül hallható még Gabriel Hidalgo, Consuelo Schuster, Jorge Galán, Andrés Walker éneke, játéka. Az anyag rögzítését, keverését vezette Fredrik Nordstrom (At the Gates, Arch Enemy, Nightrage, Dark Tranquillity, In Flames, Soilwork, Opeth…) és Jens Bogren (Opeth, Katatonia, Soilwork, James LaBrie, God Forbid, Kreator, Devin Townsend, Ihsahn, Dark Tranquillity, Paradise Lost, Amon Amarth, Dragonforce, The Ocean, Haken, Rotting Christ, Symphony X, Myrath…) A borító Daniel Walker munkája.
Valójában sem a lemez, sem pedig ez az írás nem lassít semmit a világ koporsójának sírba vezető menetén, de hiszem, hogy legalább egy hanttal kevesebb föld fedi majd be, hogy minél tovább érhesse fekete magányát a fény!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.