Igaz, hogy már 2012-ben megjelent ez a korong, de a ‘Forgács szerkesztőségébe csupán idén érkezett meg. Bár létezett egy ausztrál banda is Pathogen néven, jelen cikkem alanyainak semmi köze hozzájuk, mindössze csak az hozhatja kapcsolatba velük, hogy ők is extrém metalt játszanak.
A Fülöp-szigetekről származó brigád a kétezres évek eleje óta rongálja a hallójáratokat és több demót, ill. split anyagot követően immár harmadik stúdiólemezüknél tartanak (tavaly Lust Of Evil címmel egy válogatásuk is napvilágot látott, rajta Brain Dead és Intoxication Of Violence feldolgozásokkal is). Még érdemes tudni a Forged... anyagról, hogy az old school zenemániákusok kedvéért a Mandarangan Recordings múlt évben limitált példányban kazettán is kinyomta!
Már a kezdés (Thresholds Of Pandemonium) úgy vág tarkón azzal a túlvilági hangzással, hogy kapcsiból megfordulok a saját tengelyem körül. 😀 Pusztító death/thrash kezd ömleni a hangfalakból, és ez a pincemélyen duruzsoló hangzás mindvégig megmarad. Nincs túlpolírozva az anyag, de éppen ez a jó benne, ehhez a muzsikához nem is illene a steril, többmillás sound. A bookletet elnézve igazi old school felfogású metal arcokról lehet szó, bár a legtöbb tag nem hosszú hajú, így akár hardcore és punk hatásokat is simán kinéznék belőlük. A kettes tétel, ami The Ominous Parallels címre hallgat, már doomos lelassulást is tartogat. A doom befolyás még később befigyel a The Storm From The Eastben, ami szerintem a Gorefest és korai Bolt Thrower metszéspontján araszolgat. A Necrological Rites az olyan old school lánccsörgetők felé húz, mint az Asphyx vagy Grave. A vokalizálásért az egyik bárdista, Willie Desamero felel, akinek hangja olyan, mintha a kriptából szólna hozzánk. Igazi síri bömbölés az, amit produkál, tökéletesen passzol az amúgy sem lanyha zenéhez.
Az Ode To The Macabre indítása a tavaly feloszlott Vomitory-t ugrasztotta be pillanatokra, de összességében a Bolt Thrower féle betonkemény középsebes groove-ok az egyeduralkodók ebben a tételben. A Ravaging Diabolical Virulence a leggyorsabb szerzeménye lehetne a lemeznek, ha nem törnék meg egy belassulós kiállással. Még a Protector legerősebb momentumai is eszembe jutnak róla, a gitárharmóniák pedig már-már Slayeres érzetet pedzegetnek. A címadó opus (ami egyben a zárószám is) ugyancsak a legkiemelkedőbb darabok sorát gyarapítja; bámulatos, ahogy a gyors csépelések, a lassú málhák és a középtempós gyalulások váltakoznak benne. Szerencsére nem vitték túlzásba a lemez hosszát (8 számot tartalmaz összesen a korong saccra úgy 40 percben), így aki nem tud betelni vele, annak kedve támadhat megnyomni újra a Play gombot.
Az artworkről csak felsőfokokban lehet beszélni; nem tudom, ki rajzolta meg a borítót, de az biztos, hogy rendesen szabadjára engedte fantáziáját. Rengeteg koponya, múmiák és egyéb szörnyszülöttek vicsorognak ránk a borítóról, valamint a bookletet lapozgatva.
Kedvemre valók nagyon az efféle durvulatok is, pláne ha ilyen tigris hangzással támogatják meg.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.